Ezredvégi kereszténység

Az Erdélyi Unitárius Egyház az ezredvégi kereszténységvérkeringésében

Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak!

Államtitkár úr!

Nagytiszteletű uraim!

Atyámfiai!

1. BEVEZETÉS

 

Főtisztelendő Dr. Szabó Árpád püspök úr megbízásából képviselem az Erdélyi Unitárius Egyházat, s igyekszem felsorakoztatni néhány olyan szempontot, melyek mélyen meghatározzák egyházunk ezredvégi életét.

Nemcsak gondolatainkba, hanem életünkbe is teljes mértékben belesimul Shakespeare nagyon jól ismert kijelentése: „Lenni, vagy nem lenni”, de egyben jövőnket meghatározó cselekedetekre van szükségünk ahhoz, hogy ne csak átmentsük magunkat az ezredfordulón, hanem a régi alapokon biztosítsuk a jövendőnket is. Természetesen sosem maradt el ilyen tekintetben az isteni gondviselés, s hasonlóan most is számítunk rá, de ennek valóra válása érdekében nem állhatunk tétlenül.

A keresztény világ félti azt, ami veszendő, s foggal-körömmel küzd fennmaradásáért. Sokirányú küzdelmünk akkor fog egybe csúcsosodni és egy olyan magaslaton -melyet igyekszünk mindannyian elérni -, de amelytől egy olyan távolság tartóztat fel bennünket, ami újabb kihívások leküzdését követeli meg tőlünk.

Unitárius Egyházunk sem volt mentes e nehéz feladatok megoldása alól, sőt adott vonatkozásokban többszörösen is ránk nehezedett az útkeresések, kibontakozások nehézsége. A kereszténység egészéhez tartozóknak tudjuk magunkat, kik sokszor nevünk után kérésünk ellenére hordozzuk magunkon a megkülönböztetés jegyeit, de meggyőződésem, hogy Isten előtt nem vagyunk kivételek, hiszen hasonló helyes indíttatás vezetett és vezet most is, mikor a tiszta jézusi kereszténység útján haladva kívánjuk átmenteni magunkat a jövendő számára. Ennek beszédes bizonyítéka, hogy mi is olyan eszközöket választottunk megmaradásunk biztosítására, mint testvér felekezeteink, s gondjaink orvoslása is hasonlóan egy lassú gyógyító folyamat eredménye lesz. Mindenki előtt ismert, hogy imádkozunk Istenhez, s ugyanakkor követeljük azt, ami meghatározza a mindenkori keresztény embert: a SZABADSÁGOT.

2. Egyházunk belső helyzete

 

Egyházi életünk 1989 után természetszerű fordulatot vett. Belső életünkben is elkezdődött egy olyan folyamat, mely a megváltozott viszonyok között igyekezett helyreállítani az emberségében végletekig megalázott ember egészséges egyensúlyát, de egyben Egyetemes Egyházunkra is rányomta a szabadság gondolata éreztető, formáló, ható pozitív bélyegét.

A). Szabadság-keresésünk

 

Tudtuk, ismeretében voltunk annak, hogy először az embert kell megszabadítani kínos érzéseitől, benne kell felvillantani a szabadgondolkodás adott lehetőségeit, de a cselekvés vágyát is, amennyiben minden vonatkozásban változtatást akarunk elérni. Ez sikerült s Egyházunk egy új alaptörvényt fogalmazott meg, melyben ismét előtérbe kerültek évtizedek óta mellőzött szempontok, melyeket már régóta véglegesen elveszetteknek hittek sokan.

Az Unitárius Egyház így keresi 2000 fordulóján megmaradásának, de örökéletének földi lehetőségeit is, hogy első sorban minden tagjának szóban és cselekvésben szabadságot biztosít a jézusi előírásoknak megfelelően. Nem is lenne semmi baj, ha pozitív értékeléseinket, próbálkozásainkat ne tarkítanák, ne sötétítenék be azok a negatívumok, melyek megvalósítása más kezekben van, s valóra váltásukban még mindig alaposan megkötöz bennünket a felsőbb irányítás. Az a szörnyű, hogy vágyaink nem balgaságok, hanem teljes mértékben jogos tulajdonunk, s mégis önkények akadályoznak meg bennünket azok megszerzésében. Az Unitárius Egyház nem álmában vágyakozik elérhetetlen gazdagság után, hanem ébren szeretné olyan falak között megélni az ezred fordulót, melyek ősei verítékével nyújtottak oktatást és otthont sokak által megbecsült testvérünknek, akik közül olyanokat és olyan szellemben tart nyilván a történelem, kik nem csak szoros értelemben vett egyházukért, hanem a nagy közösségért, népükért is vállalták a jézusi szeretet parancsolat megélését.

B). Iskolák

 

Pozitív megvalósításaink közé tartozik, hogy 1989 után két iskolát működtetünk: Kolozsváron és Székelykeresztúron. Mára már olyan eredményekről számolhatunk be, melyek bátor kitekintést engednek a jövő évezred kihívásaira. Értékrendi felállításunkban a pozitív oldalra sorolhatjuk tehát, s így, ebben az összefüggésben hasonlóan kell értékelni akaratunkat, viszont nem hanyagolható el az a valóság sem, ami még mindig megnehezíti tevékenységünket.

C). Teológiai karunk

 

A Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Fakultása most már korlátozás nélkül működik, ami azt jelenti, hogy régi, kommunista béklyóinkat lefejtettük magunkról s egyházi Főhatóságunk állapítja meg a betöltendő helyek számát. Teológusainkat igyekszünk első sorban képzettekké tenni, s csupán másodlagos célunk önmagukat feltaláló közéleti személyekké faragni őket. Véleményünk az, hogy egy jó lelkész első sorban jó teológus kell legyen, másodsorban pedig gyülekezeti vezető.

D). Külföldi kapcsolataink

Az előbbi megállapításainkat hivatott igazolni az a tény, hogy fiatal teológusainknak – a lehetőségek határain belül – külföldi tanulmány utakat biztosítunk, hogy az öt év folyamán elsajátított képzésüket más, újabb ismeretekkel egészítsék ki, hogy majd itthon kamatoztassák azokat. Ezek a tanulmány utak az angol és amerikai unitáriusok segítségével vállnak lehetővé, akik ösztöndíjakat ajánlanak fel a manchesteri, oxfordi, vagy Meadville-Lombard egyetemen.

E). Egyházközségeink élete

 

A szabad kibontakozás útjai láthatóvá váltak egyházközségeink életében is, hiszen a szabadság biztosította feltételek, megengedték a gyülekezéseken át azokat a lehetőségeket, hogy kultusz helyeinket, de más épületeinket is – a legtöbb helyen- rendbe hozzuk, s azokat különböző rendezvények alkalmával, lelkülettel és érdeklődővel megtöltsük.

Fontos szerepet töltenek be egyes helyeken a működő egyletek, akár a Nőszövetség, de főképpen az Ifjúsági. Ez utóbbi olyan méretekben fejti ki tevékenységét, hogy elismerést vívott ki magának. Jellemző a fiatalos szemléletre, hogy mozgalmukban igyekeznek mellőzni minden felekezetiséget, s ami nem sikerül az egyeztetések tárgyaló asztalánál, azt életbe ültetik ők a mindennapi élet megvalósításaiban. Időszerűnek találjuk felfigyelni végre erre a közeledésre, hogy ne a látszat külsőségei határozzák meg egyforma irányulásunkat –amint azt feltételezik ökumenikus mozgalmunkról -, hanem az a megmásíthatatlan közös érdek, ami csakis egyedül jelentheti nemzeti egészünk megmaradását.

3. Egyházi életünkben tapasztalható negatívumok

 

Sokszor hangoztattuk már, és nyomósabbnál-nyomósabb bizonyítékokkal támasztottuk alá, hogy elégedetlenségeink nem hőbörgő követelések, hanem jogos visszarendeződésünket kérjük régi és fel nem adott jogainkba. Ennek ellenére azonban minden közös erőfeszítésünk is kevésnek bizonyul arra, hogy meghassuk az államunknak ez irányban érezni nem akaró szívét. Hála Istennek, hogy apró jelek arra lendítik ki a mutatót, hogy kitartó reménységünknek hamarosan sorban meg fogjuk tapasztalni kézzel fogható jeleit.

Egyházközségi, de egyetemes szinten sem értünk el oda, hogy épületeinket teljes mértékben visszakapjuk. Az állam kegyességének irántunk tanúsított jelei annyira elenyészők, hogy alig tudunk néhány olyan épületről beszámolni, melyet teljes mértékben magunkénak tudhatunk. Minden eszközt felhasználunk arra, hogy megértessük és elfogadtassuk azon követeléseinket, melyek teljes mértékben megilletnek bennünket. Nem nekünk kell adniuk nagyszívűségükből, hanem vissza kell szolgáltatniuk azt, ami a miénk.

Egyetemes szinten sem jobb a helyzet, hiszen csak kolozsvári viszonylatban két iskolai épületre tartunk igényt, melyek egyikében változatlanul helyet kapott a régi rendszerben is a Püspöki Hivatal, de amelyek teljes visszaadása még mindig várat magára. Többszöri együttes összefogásunk jeleként tiltakoztunk a jogtalan állapotért, de mind máig süket fülekre talált a jogos kérés.

Befejezés

Olyan időszakot élünk, mikor tekintetünk az együvé tartozás gondolatán át megmaradásunk felé fordul. Tudjuk, hogy az összefogásban van az egyedüli megoldás. Amennyiben lelkiekben sikerül megtalálni az összhangot, s azt keresni szüntelen, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt bennünket, akkor sikerül átvészelni ezt az időszakot is, s lassan, türelemmel meg tudjuk győzni világi vezetőinket Isten által is pártfogolt álláspontunkról és követeléseinkről.

A mindennapok követelményei gyakran arra kényszerítenek bennünket, hogy átlépjünk a lelkiek határán, s sugallják a mindennapi kenyérkérés következtében azt a gondolkodást, mellyel tartozunk embertársainknak: megtalálni a megfelelő fedezetet arra, hogy gyermekeinknek, ifjúságunknak megfelelő körülmények között olyan oktatást biztosítsunk, mely képessé fogja tenni őket nemcsak a megmaradásra, hanem az esetleges tovább küzdésre is.

Első rendűnek azt találjuk tehát, hogy ne engedjük eluralkodni magunkon a bizonytalan helyzet befolyását, s ha érezteti is a hatását, naponta szembe találjuk magunkat vele, ne kerüljünk hatása alá, hanem megmaradjunk reménykedőknek, akik nem ítélik el az állandóan ígérgető ember gyarlóságát, de felszínen tartják azt a szolgai feladatot, hogy figyelmeztessék őt szélhámosságára és arra is, hogy nem vagyunk az ígéretek emberei, de hívők, akik bízunk a kimondott szó hitelében, melyet csak akkor fogadunk el teljes értékűnek, mikor teljessé vált a Jakab apostoli figyelmeztetés is: „Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet”. (Jakab 2,18.)

Összegezve tehát elmondhatom, hogy az ezredvég kereszténységének bizonyító hitre van szüksége, ami felemeli minden emberi gyengeségből, a s rossz állami irányításban akadékoskodó, közösségi érdeket mellőző döntésekben olyan emberi fogyatékosságot talál, melyet –türelmesen várt reménységgel, de kitartó, fáradhatatlan építő munkával képes lesz lába alá kényszeríteni.

Nagyvárad 1999. május 1.-én.

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel:

Pap Gy. László