ADORJÁNI RUDOLF
KÁROLY:
ÉLETÜNK A FA SORSA
Jer 17,7—8
Duzzad a rügy az ágon, fakad az élet a fa törzsében, hogy újra szívünkbe tudatosítsa Isten örök törvényét: az élet soha meg nem szűnik. A fa lombja ráborul a Biblia világára is. A leírás szerint már a teremtés harmadnapján így szólt az Úr: hajtson a föld gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint. Az Ószövetségben az első emberpárt az Édenkert fái táplálják, védik. Mózes a szövetség táblái számára díszes ládát készített. Szigorú parancsba hagyta meg a honfoglalásra készülő népnek: „mikor valamely várost hosszabb ideig tartasz körülzárva ... hogy bevegyed azt, ki ne veszítsd annak egy élőfáját sem ... emberé a mezőnek fája." A galamb olajfa zöldellő ágát hozta Noénak, jelezvén vele az özönvíz végét. Salamon, a bölcs király Libanon sudár cédrusaiból építette az Úr hajlékát. Illés próféta a pusztában álló magányos fenyő alatt búsulta el magát-: „Elég! Most óh, Uram, vedd el az én lelkemet." Az emberi élet sorsát a fával mégis legszebben Jeremiás •próféta jelképezi: „Áldott, aki az Úrban bízik, olyanná lesz mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökerét, a gyümölcsözéstől meg nem szűnik."
Az Újszövetségben Keresztelő János arra kérte Júdea népét: teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöt. Jézus Isten országát a mustármaghoz hasonlította. Ez a legkisebb az összes magvak között, de ha kikéi, s felnő, hatalmasabb lesz minden fánál. Az ég madarai fészket raknak ágain. Magát a szőlőtőhöz, tanítványait a szőlővesszőhöz hasonlította, utolsó imáját is fák között, az olajfák alatt rebegte el. Fák közül indult utolsó útjára. Vele beteljesült Jeremiás próféciája: „Áldott, aki az Úrban bízik, olyanná lesz mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökerét, a gyümölcsözéstől meg nem szűnik."
Lépjünk ki a Biblia világából, tovább kísér a fa sorsa. Történelmünk fába van róva, fák között halad végig. Eleink fás ligetekben áldoztak, halottaikat oda temették el; a képmásaikat is fából faragták sírjaik felé. Török-tatár-dúlás idején, hegyeink ormán lármafák tüze lobbant fel. Egyik falu a másiknak így adott jelt a közelgő veszedelemről. A nép, ha nem volt más menedéke, fák közé, erdő sűrűjébe menekült; éhínség idején a fa gyümölcsét ette. Ha ez is fogytán volt már, a fa kérgét hántotta le, őrölte lisztté, ebből sütötte keserű kenyerét. Régebben templomaink egy része fából épült, de abból haranglábjaink legtöbbje. Az 1813-as összeírás szerint, az akkori küküllői kör 13 haranglábja közül hét fából készült.
A fa ráborul egyéni életünkre is. Bölcsőnket fából faragták. Alig léptűnk ki annak öntudatlan világából, vesszőparipán lovagoltunk, fűzfa sípot fújva. Legékesebben az ifjúkort jelképezi a fa. A Nyárád-mentén húsvét hajnalán díszes szalaggal, hímes tojással szépített zöld ág jelzi a leány ablakát. A májusfa állításának emléke még ott él sokaknak lelkében. Diákkori emlékeink között is szerepel egy hasáb fa. A kolozsvári unitárius kollégium növendékei bizonyára emlékeznek a három oldalú janitor-fára. Ott volt a 2-es, 25-ös, 15-ös dolgozószoba egyik szekrényének oldalán, attól függően, hogy ki volt a szobafőnökök közül a soros janitor. Keskeny papírszeletekre rá volt írva a bentlakók névsora szobák szerint. Ezt ráragasztották a botra. Esti vacsorai szünet után, amikor megszólalt a nyolcórai szilenciumot hirdető csengő, mindenki szobájába sietett helyét elfoglalni. A felügyelő tanár vezetésével, a janitor kezében útjára indult a janitor-bot. Láttára minden diák vigyázzba vágta magát, és amikor a botról nevét olvasták, — jelennel kellett felelnie. Ezzel a bottal nem fegyelmeztek, nem büntettek, csak számon kértek. Helyeden vagy-e? Napközben nem történt-e valami kellemetlenség veled? A névsor évről évre változott. Hiszen a kis diákból nagy diák lett. öreg diák messze vándorolt az élet útján, de a janitor-fa maradt. Az egykori véndiák, az Utunk szerkesztője adott hírt utoljára róla, évekkel ezelőtt a lap egyik számában, hogy ott találkozott vele a nagyenyedi múzeumban.
Fával jelképezik az emberi élet egyes állomásait. A gyermek még zsenge hajtás. Az ifjú virágos ág. Az életnyarán küzdő erős tölgy. Az öreg ember hulló falevél. Földi utunk végén is ott vár reánk a fa. Abból készül koporsónk is.
Nagy költőink életét, munkásságát is jelképezi a fa. Petőfi Sándor emlékét őrzi a koltói kastély kertjében a somfa. Ez alatt írta egyik legszebb versét, A szeptember végén-t. A tv. képernyőjén láthattuk a keresztúri körtefát, mely alatt utolsó estjét töltötte. Arany János a sziget tölgyfái alatt pihent élete alkonyán. Itt írta utolsó verseit, az őszikék-et. Kosztolányi Dezső éppen fának szegezte a kérdést: „Hova repül az ifjúság? / Feleljetek dús lombú fák."
A fa nemcsak felelni, hanem kérdezni is tud. Van egy fa, amely ilyenkor húsvét előtt, böjti időben szól hozzánk. Gyökere nem a földbe nyúl, annál mélyebbre, a lelkek talajába. Ott nőhetett fel valamikor Libanon hegyén, cédrusok erdejében, ahonnan eleit templomépítésre vitték. Neki ellenkező sorsot szántak. Éles fejszével azért vágták ki, hogy rügyet többet ne hajtson, ágat ne neveljen. Megsemmisülés, halál fájának, keresztnek ácsolták. S lett a legszebb rügyet hajtó, az örök élet fája. Ez szól ma hozzánk. Ez kérdi tőled; válladra tudod-e venni, úgy, ahogy egykor Jézus vette? Tudsz-e te is könnyeket törölni, sebet gyógyítani, a rosszat jóval fizetni? A követ kenyérrel viszonozni? Életed nyugalma, lelked üdvössége attól függ, hogy kereszthordozó-e, vagy keresztácsoló leszel-e? Fel kell emelnünk a keresztet, hogy rajtunk is beteljesedjék Jeremiás próféciája: „áldott, aki az Úrban bízik, olyanná lesz mint a víz mellé ültetett fa, a folyó felé bocsátja gyökerét, a gyümölcsözéstől meg nem szűnik."
A fából idők folyamán sok eszközt készített az ember. Földjét valamikor faásóval túrta, faekével szántotta. Fából készítette gereblyéjét, mellyel illatos szénáját összegyűjtötte, szövőszékét, melyen ruháját szőtte, asztalát, mely mellé letelepedett, családjával kenyerét elfogyasztotta. Minden eszközzel az életet szolgálta. Van egy eszköz, mely mégis mindegyiket felülmúlja. A híd. Valamikor ezt is fából készítették. Szűk hegyi patakok fölé keskeny pallót, széles folyamok felett büszkén átívelő hidat. Mindegyiket egy szándékkal, hogy rajta a másik partra át lehessen menni. Ember az emberhez a hídon át juthat. Láttál-e már várost, falut utánunk jött nemzedék-hidak nélkül? Isten őrizzen meg, hogy láss. Láttunk mi eleget. Felrobbant, égő hidakat. Ott álltunk a Szamos, Maros által kettészelt városban, az innenső parton. Úgy szerettünk volna átkelni a túlsó partra. Szeretteink, barátaink ölelésére. Nem lehetett, nem volt híd. Az élet megbénult. Vonat nem járt. Szekérrel nem lehetett átmenni, mert a lovakat elkapta volna az ár. Az élet akkor indult újra, mikor a folyó felé hidat vertünk. Hídjaink ma nem fából készülnek. Betonból öntjük azokat is. Az a hivatása, mint a réginek. Emberek járnak át rajta egymáshoz. Nekünk vigyáznunk, őrködnünk kell a hídfőnél, hogy fel ne robbantsák. Erősen, szilárdan álljanak a szívek közé épült hidak, hogy az ember mindig átjárjon, egyik a másikhoz.
A fa, ha már kiszárad, semmire sem jó, csak arra, hogy fejszét vessenek tövének és kivágják, tűzre vessék. Hivatása még ott sem ér véget. Száraz hasábjaiból meleg lángok csapnak fel. Tüzénél otthonra talál a fáradt ember. Nagyapó oda gyűjti unokáit. Míg a tűz lobog, a gyermek arca mesén derül. Az embernek a lelke is tüzet gerjeszt, attól melegednek a körülötte levők.
Mondják, hogy aki életében egy fát elültetett, vagy felnevelt, nem élt hiába. Nemcsak mi neveljük a fát. A fa is nevel minket helytállásra, sorsvállalásra. A fa a mélybe ereszti gyökerét. A talajból a törzse számára szükséges nedvet szívja fel. Ebből él a törzs, hajt az ág, fakad a rügy, zöldell a levél, érik a gyümölcs. Az ember is úgy válik víz mellé ültetett fához hasonlóvá, ha gyökere a múltba, a történelem folyójába ér. Onnan szívja az ősök példájából az éltető erőt, Az anyanyelv tisztaságát, az Istenbe vetett hit áhítatát. Ahány fája, facsoportja kertnek, az erdőnek, annyi színű virág, annyi zamata gyümölcs. Minden fa vállalja sorsát, még akkor is, ha vihar tépássza, ha fejsze döngeti. A körtefa nem szégyenli körtét teremni, s az alma sem az ő gyümölcsét. Isten mindegyiket egyformán áldotta meg az élethez való joggal, hogy mindegyik a maga színével, illatával, gyümölcsével szolgálja a kert, az erdő összhangját. Ez a sorsa, hivatása az embernek is. Ahány ember, annyi gondolat, tevékenység. Ahány közösségi csoport, annyi hitű, nyelvű az ember. Mindegyik a maga múltjában gyökerező sorsát vállalja. A maga nyelvén szól gyermekéhez. Mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé hajtja gyökerét, az ember is a maga hitéből táplálkozva szolgálja Isten csodálatos kertjében az összhangot, az egységet, a békességet, hogy az életfa meg ne szűnjön gyümölcsözni! Ámen.
Megjelent a Keresztény Magvető 1982 / 1. száma 48-51. oldalain.