1848-49 Dicsőszentmártonban

 

            Dicsőszentmárton és környékének múltja benne áramlik ezeréves történelmünk vérkeringésében. Különösen az 1848-49-es események vésődtek mélyen a szivekbe. Irott és iratlan emlékek beszélnek erről.

            Az irottak a helyi sajtóban jelentek meg és március 15-éhez, főleg Dicsőszentmártonban  fűződnek.

            Március 15-e a Milleniumban. „Dicsőszentmártonban lefolyt ünnepek” c. füzetek (Dicsőszentmárton, 1891-96) : Pekri Sándor, gróf Lázár Ádám, Gvidó Béla és Sándor Pál szerkesztésében az 1891-96 közötti megemlékezéseket ismerteti. Ilyenek 1891 előtt is voltak. Amikor március 15-e vasárnapra esett, a templomban mindig megemlékeztek a napról. Az iskolákban a tanitók beszéltek növendékeiknek e nap jelentőségéről.

            1891-ben már műkedvelői estét is tartottak március 15-én. Ez, fokozatosan, egész napot kitöltő nyilvános ünneppé alakult. Az ünnep mindig templomozással kezdődött. Mai szóhasználattal: ökumenikus jelleggel. Évente felváltva, az unitárius, illetve református templomokban. A katolikus akkor még nem volt felépitve. Az ünnepi műsort a vármegyeház disztermében tartották. A szónokok a lelkészek voltak, akik szavalattal is szerepeltek. Amikor az unitárius lelkész beszélt, akkor a református szavalt, másik évben forditva. Elmaradhatatlan volt a Petőfi Sándor „Nemzeti dal”-a, melyet minden évben gróf Lázár Ádám adott elő.

            Ez időszak legkiemelkedőbb megemlékezése, az 1896 évi volt. Az ünnepély diszfelvonulással kezdődött. A vármegyeházától, ágyúdörej és haranghúzás mellett vonultak a dicsőiek, a polgári iskola előtti piactérre. Az ünnep fénypontja itt volt. A növendékek karéjába idesorakoztak a helybeli és környéki öreg honvédek. A veteránokat a közönség nevében Gvidó Béla, unitárius esperes köszöntötte. A következő 22 honvéd volt jelen:

·        Dicsőszentmártonból:

1.      Pető János, mint közhonvéd vett részt  a piski hidnál lefolyt csatában

2.      Dobai Lajos, mint nemzetőr szerepelt – volt, református kántortanitó

3.      Szabó Miklós, a marosszéki zászlóaljban szolgált, mint közhonvéd. Ott volt Titel – Szeged - Lugosnál

4.      id. Kádár Lajos, nagygalambfalvi illtőségű, dicsőszentmártoni lakos – Kabos őrnagy alatt szolgált

5.      Szabó Mihály, a 85. zászlóaljban szolgált, mint közhonvéd, Inczédi alatt. Abrudbányán volt erős küzdelmük

6.      Rettegi Károly, Gábor Áron mellett volt ágyúöntő. Ő volt a fojtás és röppentyűkészitő is

7.      Szabó János, Jenei csapatában vett részt. Medgyestől, Szebenig csatázott – kovácsmester

8.      Benkő Dénes, őrmester volt, birtokos Herepén

·        Szőkefalviak:

9.      Szabó László, cimzetes hadnagy – szolgált a XII. önkéntes zászlóaljnál. 48-as emlékeiből, a „Kis Küküllő” - 1896, március 15-i számában egy közlermény jelent meg melynek folytatását is igérte. A szabadságharcban, fején erős sebet kapott. Ma is rugékony, jókedvű öregúr. Tűzzel beszél élményeiről.

10. Deé István, szolgált a 81. zászlóaljban. Ott volt Szeben bevételénél. Jelen volt Gyulafehérvárnál is, ahonnan Kolozsvárra mentek. A fegyverletétel Zilahon találta. S onnan is hazajött. Földmives

11. Kabai János, 81. zászlóaljban szolgált , Kemény Farkas alatt, mint közhonvéd. Csúcsán és Bánffyhunyadnál táborozott. Elaggott, összeesett test. Napszámból tartja fel magát. 48-ban megsebesült.

12. Bálint János, mint nemzetőr szerepelt Sepsiszentgyörgyön és Nagyszebennél. Pirospozsgás, képű, jó módban élő földműves.

13. Sipos János, a 21. zászlóaljban szolgált. Bemmel, ott volt Szeben bevételénél és a segesvári csatában. Elgyengült, öreg ember.

14. Ágoston László, a 63. zászlóaljban volt őrmester. A Rákos mezején három csatában, a Csallóközben is háromban vett részt. Ott volt Budavár bevételénél is. A fegyvert, okt. 1-én rakták le s attól fogva, 1853-ig Magyarországon volt. Nem tudott hazajutni. Magas termetű, jó képű, öreg honvéd. Takács mesterséget folytat. A megjelentek közül, az egyedüli, aki 3 frt. nyugdijat élvez.

 

 

·        Boldogfalváról:

15. Bandi Márton: szolgált Vécsei tábornok alatt, részt vett a Temesvár alatti csatában.

16. Szokoleán István, szolgált Vécsey tábornok alatt. A magyar nyelvet gyengén beszéli.

·        Kóródszentmártonból:

17. Szalkai Ferenc, szolgált a XII. zászlóaljnál, Brassótól - Szászsebesig tartó harcvonal minden ütközetében részt vett.

·        Péterfalváról:

18. Bárdi András, a 14. zászlóaljnál szolgált. Ott volt Temesvár alatt, de ott volt Budavár bevételénél is, „hol a jó Isten a sok nyomorúság után, mégis megsegitett” (saját szavai). Életerős földmives.

·        Vámosgálfalváról:

19. Csiky Károly: a 25. zászlóaljnál volt kezelő őrmester, kedves öreg honvéd. Kereskedő.

·        Küküllővárról:

20. Fodor József, a 12. zászlóaljnál szolgált. Jelen volt a Piski hidnál. Szerény viszonyok között élt.

·        Ádámosról:

21. Sándor Lajos, megtermett, erős alak még most is, s vagyonilag is élhető állapotban van.

·        Bethlenszentmiklósról:

22. Beregszászi Árpád, élénk kis ember, a nagy idők nyomait egész lénye magán hordozza. Jegyzősegéd.

( A névsort és a honvédekre vonatkozó korabeli ismertetést, a fentebbi füzet 37 – 39 lapjai alapján közlöm.)

            1896 – 1918 közötti  időről, 1905 és 1908-ban , a „Kisküküllő” és társlapja

( Kisküküllővölgy, 1905) hasábjain olvashatunk a március 15-i megemlékezésekről. E két esztendőben, a lelkészek helyett, zsidó és magyar értelmiségiek voltak az ünnepi szónokok, mint: dr. Erdős Izor ügyvéd, Kispál ügyvéd. A templomok közül, a római katolikust vették igénybe. Az ünnepély most is a vármegye disztermében ment végbe. A „Nemzeti dal” előadója, Lieb Ede volt. Az ünnepélyek szinvonalát, nagyban emelte az Iparos dalárda szereplése. Mind 1896 előtt, mind utána, az elemi és polgári iskolákban külön tartották a megemlékezést. Az időszak többi éveiről, igy a háború alattiakról nincsenek adataink.

            1918 után megszűnt a nyilvános ünneplés. Március 15-ének ünneplése, szimbólumainak használata, súlyos bűncselekménynek számitott, szigorú büntetéssel járt. Az emlékezés még sem szünt meg. Családi körbe, lelkek mélyére, felekezeti iskolák falai közé szorult, ha pislákolva is, de tovább élt. Erről már az iratlan emlékek beszélnek:

            Durugy Pál, unitárius vallású, nyugdijas cukrászmester, igy emlékezik -

” Gyermekkoromban, édesapámtól hallottam először az 1848-49-es szabadságharcról és március 15-éről. Öcsémmel együtt, maga mellé hivott és elmagyarázta nekünk a nap történetét. Édesapám az Iparos Egyletnek volt a titkára. Néhány meghitt barátjával megünnepelték e napot. Kabátjuk hajtókája alá nemzeti szinű kosárkát tűztek. Találkozáskor, egymásnak felmutatták. Más senki sem látta. Az Iparos Egylet egyik csendes szobájábA félrehúzódva, egy pohár bor mellett elkeseregték a múlt fájdalmát.”

            Barta Samu, unitárius vallású, 79 éves, egykori földműves, most nyugdijazott gyárista családjában, az édesapjához beszélgetésre összegyűlt öregektől hallott először Kossuthról, Petőfiről, 1848 – 49-ről. Emlékszik, hogy az unitárius felekezeti iskolában is megemlékeztek március 15-ről. Péter Margit tanitónő, az 1920-as évek végén, e napon igy szólt tanitványaihoz: „ Gyermekek, amit én most mondok, az nincs meg a könyvben, de minden magyar gyermeknek tudnia kell.” Elmondta, mi történt 1848, március 15-én.

            1940-45 között, a háború alatt, március 15-e minden formájában elnémúlt. A második bécsi döntés a dél – erdélyi város magyarságát szétszórta. Nem volt kinek emlékezni.

            1945 – 1989 között, ha szerény keretek között is, de március idusának szikrája, ifjú szivekben újra éledt. Boldog emlékű, Gáspár György, magyarszakos tanár, diákjai közt ébren tartotta azt. Lecketervét úgy osztotta be, hogy Petőfi költészetére, március 15-e körül kerüljön sor. Ezt jó alkalomnak tartotta arra hogy tanitványainak március 15-ről beszéljen. Leckének feladta  Kölcsey „Himnusz”-át, aki ezt megtanulta, póttizest kapott.

            1990 után, újra szabadon ünnepelhette Dicsőszentmárton magyarsága a jeles napot. Erről, a „Kis-Küküllő” hasábjain megint irott emlékek tanúskodnak. A templomokban,  minden felekezet ünnepi istentiszteletet tartott. Az RMDSZ, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület, a népszinház közreműködésével, külön – külön, ünnepi műsorokat tartanak. Az RMDSZ idei ünnepélyén, a megyei szervezet elnöke, a bukaresti magyar követség képviselője, a város polgármestere is jelen volt.

            A vidéken, 1848-49 eseményeit, három emlékmű is őrzi. Kettő, Abosfalván. Egy márványtábla hirdeti hogy Bem tábornok, vezérkarával - 1849, január 16-a éjjel, itt készitette elő a másnapi, győztes gálfalvi csata tervét. A másik, az udvaron , az 1990-es évek elején emelt obeliszk. A környék magyarsága minden március 15-én itt ünnepelt. A harmadik emlékmű, a vámosgálfalvi templom előtt áll. Szintén az 1990-es évek elejéről való. A gálfalvi csata s a két világháború hőseinek emlékét őrzi. Minden március 15-én és október 6-ához közel eső vasárnap, a falu magyarságának vezetői, itt emlékeznek a múltunk dicsőségesen véres eseményeire.

            Az irott emlékek közé sorolom a dicsőszentmártoni felső temetőben levő honvédsirt: „Kóródszentmártoni Gál Domokos 48-as honvéd” felirattal. A szőkefalvi katolikus temetőben domborul, a már emlitett Szabó László 48-as hadnagy, valamint Nagy György közhonvéd sirja. Mindkettő fejénél sirkő áll.

            Az iratlan emlékek sorát, a „Kossuth család”- dal kezdem. A dicsői Szabó család fia, annak idején honvédnek állott. A szabadságharcot végigküzdötte. Világostól jött haza. Vigasztalásul magával hozta a Kossuth – nótát. Családja körében, munka és pihenés közben, lelkesen énekelte e dalt, melynek szeretete a családban apáról – fiúra szállt, mind a mai napig. Igy örökölte a századforduló táján, a kései utód: Szabó József is, az unitárius egyház harangozója. Vasárnaponként, két harangszó között, a torony ablakán kihajolva, az istentiszteletre igyekvő hiveket igy hivogatta: „Kossuth Lajos azt izente / Elfogyott a regimentje.” (Szabó Csaba, XI-es diák közlése, 1994). Azóta, ezt a családot a többi Szabók közül, „Kossuth” névvel külömböztetik meg a dicsőiek. 1998 tavaszán, a diákok népdal vetélkedőjén, a harangozó unokája a Kossuth nótával versenyzett.

            Az iratlan emlékek arról is beszélnek hogy a harci események forgatagában, a Kis – Küküllő menti falu, magyar és román népe hogyan védte egymást.

            Küküllőszéplakon, 1848-ban is együtt éltek magyarok és románok. Egymást mindig segitették. Mikor a magyar csapatok keresték a románokat hogy bosszút álljanak rajtuk, egyet sem találtak. A széplaki magyarok elbújtatták román barátaikat. Azt mondták a honvédeknek: „Itt mind  magyarok vagyunk, nincs egy román sem”. S a honvédek békében elvonultak. Viszonzásul, a román csapatok közeledtére, a románok bújtaták el magyar barátaikat. Igy menekült meg a falu a vérontástól. ( Néhai Gergely István, 67 éves, küküllőszéplaki, református földműves közlése, 1971. Saját gyűjtés)

            Hasonlóképpen történt Küküllődombón is. Itt, 1848-ban alig egy pár román család élt. A román csapatok jöttének hirére, az öreg Rigăut választották birónak. A románok keresték a magyarokat, hogy bosszút álljanak rajtuk. Az öreg biró eléjük állott és megnyugtatta őket: „Itt az egész falu román”  s a csapatok tovább mentek. A magyarok jöttére, Székely Gábort (Gábrist) választották birónak. Ő mentette meg az öreg Rigăut és a néhány román családot.

            Az irott emlékezetben, Teleki Sándor szemléletesen leirta a gálfalvi csatát. Ez volt a szabadságharc egyik magyar győzelmű csatája. Az iratlan emlékezetben: a hagyományban, ez, népmondává bővült, mint az „Ördöngös hid” esetében. Az öreg adatközlő szerint, azért nevezik igy, „mert valamikor, itt, egy nagy harc folyt le. Ez ott van Gálfalvának,  Szőkefalva felé eső végében. Egy patakot ivel át. 48-ban itt találkozott az ellenség a magyar hadsereggel. Az oroszokkal volt az ütközet és Petőfiékkel. Mert ők voltak ide letelepedve, Abosfalvára, a templomba. S ott aztán volt egy tábornok. Lengyel volt, Bemnek hivták. S az is velük jött, a magyarokkal. Rettentő nagy háború volt. Sok nép elpusztult. S akkor a halottakat hogy hová temessék? Felcibálták egészen egy gödör végébe. Hantot dobtak rájuk. Ezért mondták neki, hogy ott tisztátalan hely, ahol az Ördöngök laknak. Igy történt hogy ezt a nevet adták, az Ördöngös hidat. A népek elhirelték hogy éjjel nem szabad ott járni, mert az ördöngök magukkal ragadják azt, aki arra jár éjjel.”

            Petőfi nem vett részt a csatában, de egyénisége, lénye annyira beivódott a nép tudatába hogy ilyen fontos eseményt el sem tudott képzelni nélküle – a monda történeti alapja, hiedelemmel ötvözött.

            „Petőfi nem vett részt a csatában, hanem az ütközet után lovagolt át a falun. Vásárhelyről jött és Medgyes felé tartott. Az egyik utcakútnál megitatta a lovát, ivott ő maga is, majd tovább ment.” Azt a kútat, ma is „Petőfi kútjának” hivják a gálfalviak.

            Petőfi alakja még egy történeti mondában felvillan.  A Gálfalvától, Harangláb felé vezető útat, „Hullá”-nak hivják. Ennek egyik kanyarjában volt három termés – sirkő. Kettő ma is megvan. A csatában elesett osztrák tisztek tetemét rejtik maguk alatt. A legszélesebbre, Schneider Eduard úr neve volt vésve. Valamikor a név fölé, egy ökölbe szoritott kéz volt bevésve. Mára már leporlott. A köveket, felállitásuk után „Snájder – köveknek” nevezik, mivel a másik kövek felirata nem volt jól olvasható. ( Kántor Katalin, vámosgálfalvi, magyarszakos tanárnő gyűjtése, 1994).

            A népmonda igy örökiti: „1848-.ban, Gálfalván nagy csata volt. Petőfi, seregével Sövényfalva, Ádámos felől közeledett. Dicsőszentmártonban érve, elesteledtek. A biró nem fogadta őket. Ezért, Petőfiék lecsúfolták a falut: nem hogy Márton, még Marcinak sem jó. Szőkefalván háltak. Másnap reggel Abosfalváról közeledő Bem seregével egyesültek s az osztrákokkal Gálfalván ütköztek meg. A nagy harcban három katona, itt a Hullán halt meg. Ide temették el őket. Emlékükre vannak e kövek felállitva. Egyik, ez a nagy széles, valamikor embernagyságú volt. Ma már csak derékon felül ér. A másik, ez a henger alakú kő. A harmadik, ott,  fennebb volt, de már elsüllyedt. Irást egyiken sem láttam. Pedig eleget jártam erre.”

            Közelebbről megnézve, a Schneider név még kibetűzhető. A monda történeti alapja még kivehető, de szálai visszájára fordultak, összekúszálódtak. Petőfi szerepe itt is kidomborodik. Az évtizedek múlva, Jókaitól származó gúnymondat, Petőfi ajkára került. (Jókai Mór eredeti gúnymondata: „Dicsőnek nem dicső, szentnek nem szent, Mártonnak sem Marci.”)

            A csata, végül, a bogácsi völgyön belül, a magyarsárosi határon levő erdő kiterjedt, szép tisztásán dőlt el. Amiért a magyarok győztek, azt a helyet ma is „Magyar – mezőnek hivják. Patakfalvi Jenő, kántortanitó, az 1945 – 1948-as években, nagyobb növendékeit oda kivitte. Az ott levő, vasráccsal övezett, szép emlékművet, a „vas szobrot”, megható ünnepély keretében megkoszorúzták. Az emlékművet azóta méltatlan kezek lerombolták, darabjait ismeretlen helyre elhordták.

            A vámosgálfalvi, Firkó Gyula bácsi dalával zárom soraimat:

            „Merre, merre honvéd huszár, te pajtás,

            Merre , merre honvéd huszár, te pajtás?

            Miért sir egyik, miért sir egyik szemed jobban mint a más.

 

            Mért látok én homlokidon bánatot,

            Mért látok én homlokidon bánatot?

            Talán bizony, talán bizony eltelt minden vigságod?

 

            Bús Görgényi igaz hitű lett volna,

            Bús Görgényi igaz hitű lett volna.

            Most a magyar, most a magyar senki rabja nem volna,

            Most a magyar, most a magyar senki rabja nem volna.

 

            Bús Görgényi felültette a fiát,

            Felültette s elvitte más táján.

            Bús Görgényi úgy hagyta el a szép magyar hazáját,

            Bús Görgényi, bús Görgényi úgy hagyta el hazáját.”

                                                                   

                                                                                  Adorjáni Rudolf Károly

            Megjelent a „Művelődés”, LIV évfolyam 2001, decemberi számában, 21-23 o.