Balázs Ferenc: A lélek-Isten hívője
A Lélek-Isten hívője ránéz a fa virágzó ágára. A szívet melegség önti el: abban a kicsi bimbóban valami megmozdult, az élet kinyílott. Azok az üde szirmok ugyanaz a lélek és erő hatja át, ami az embert. Lám a vízre rásütött a nap, és az atomok távolabb futnak egymástól. Szárnyra kapnak a levegőben, felhővé sűrűsödnek. Akármerre nézek: Istennel találkozom. Az Istent látom a hegyekben, folyókban, fákban, kövekben, futó állatokban, madarakban, emberekben. Nagy testvéri közelségbe hoz engem az Isten mindenekkel. Gyönyörűség és boldogság az élet.
Dicsőítem és tisztelem az Istent. Nagy, titokzatos, csodálatos valóság? Érzéseimből talán szavak koszorúját fonom. Belekiáltom a világba: hallják meg a virágok, a kérődző állatok, az emberek. Mámorossá tesz és áldotta. És én is nyílni akarok, hajtani, virágozni, gyümölcsöt hozni: erre ragad engem a bennem lakozó lélek.
Élnem kell az isteni életet. Engednem kell, hogy sodorjon az engem eltöltő erő rendeltetésem betöltésére.
Istenországa megvalósítása!
Íme, Jézus már másodszor lép be, hogy a magas bölcsességet lehozza az emberek közé. Az Isten lélek, és az ember isteni célja Istenországa megalapítása. [...]
Istenországa az emberek szeretetközössége. Lassan, fokozatosan épül: ahogy a szeretet. Az él benne, aki társát testvérének érzi, sorsát sorsához köti, érdekeit azonosítja. Be messze van a végső állomás! Hol vagyunk mi attól, hogy az egész emberiség, az egész világ egynek tudja magát? Nemzedékek születnek nemzedékek után, és számukat ezrekkel mérik. Így épül, mélyül, nagyobbodik a szeretet országa.
Minden nemzedék, minden ember kovácsoljon egy láncszemet, vessen egy téglát. Az a mi külön kis életünk célja. Ha azt megtesszük, megtettük azt, amiért lettünk. A többi és a minden rendre elkövetkezik. A mi kis életparazsunk akkorra már kihamvad. De ami bennünk örökkévaló: az isteni lélek, az úgysem semmisül meg soha. Kárpótlást a mi tökéletlen életünk tökéletlenségeiért ne várjunk: így halad a mindenség a célja felé. Hatalmas folyam felfeltarajosodó, le-lesimuló hullámai az egyénnek. Lesznek, elmúlnak. A folyam folyik tovább: magával viszi azt is, ami volt nullám és az új hullámokat is. [...]
A vallásos érzésnek és lendületnek két sodró ereje van. A lélek-Isten; nem ez a kő, nem az a virág, de a követ is, a virágot is eltölti, élteti. És mi végre? Istenországa megvalósítása a cél. A távoli és végső állapot a tökéletes szeretet. De hány millió év telt el, amíg eddig is eljutottunk, hogy van ember, van emberi külön akarat? A jövő útja is millió éveken keresztül vezethet. Be kicsi ma még a szeretet. Máról holnapra megnövelni, teljessé tenni nem lehet. De ápolni kell ezt a kicsi szeretetet is; hiszen a kicsi fenyőfából sem válnék faóriás, ha föld, eső és napfény nem táplálná megfakadása óta. Istenországa a végső cél, de a mostani nemzedék feladata: Isten faluja, Isten völgye. (A rög alatt (1928-1935) c. művéből, 120-121. l.)
Megjelent a Keresztény Magvető 1976. száma 3-4. számában, 159-160. oldalon.