Balázs Ferenc: A lélek-Isten hívője

 

A Lélek-Isten hívője ránéz  a fa virágzó ágára. A szívet melegség önti el: abban a kicsi bimbóban valami megmozdult, az élet kinyílott. Azok az üde szirmok ugyanaz a lélek és erő hatja át, ami az embert. Lám a vízre rásütött a nap, és az atomok távolabb futnak egymástól. Szárnyra kapnak a levegőben, felhővé sűrűsödnek. Akármerre nézek: Istennel találkozom. Az Istent látom a he­gyekben, folyókban, fákban, kövekben, futó állatokban, madarakban, emberekben. Nagy testvéri közelségbe hoz engem az Isten mindenekkel. Gyönyörűség és boldog­ság az élet.

Dicsőítem és tisztelem az Istent. Nagy, titokzatos, csodálatos valóság? Érzéseim­ből talán szavak koszorúját fonom. Belekiáltom a világba: hallják meg a virágok, a kérődző állatok, az emberek. Mámorossá tesz és áldotta. És én is nyílni akarok, hajtani, virágozni, gyümölcsöt hozni: erre ragad engem a bennem lakozó lélek.

Élnem kell az isteni életet. Engednem kell, hogy sodorjon az engem eltöltő erő rendeltetésem betöltésére.

Istenországa megvalósítása!

Íme, Jézus már másodszor lép be, hogy a magas bölcsességet lehozza az em­berek közé. Az Isten lélek, és az ember isteni célja Istenországa megalapítása. [...]

Istenországa az emberek szeretetközössége. Lassan, fokozatosan épül: ahogy a szeretet. Az él benne, aki társát testvérének érzi, sorsát sorsához köti, érdekeit azo­nosítja. Be messze van a végső állomás! Hol vagyunk mi attól, hogy az egész embe­riség, az egész világ egynek tudja magát? Nemzedékek születnek nemzedékek után, és számukat ezrekkel mérik. Így épül, mélyül, nagyobbodik a szeretet országa.

Minden nemzedék, minden ember kovácsoljon egy láncszemet, vessen egy tég­lát. Az a mi külön kis életünk célja. Ha azt megtesszük, megtettük azt, amiért let­tünk. A többi és a minden rendre elkövetkezik. A mi kis életparazsunk akkorra már kihamvad. De ami bennünk örökkévaló: az isteni lélek, az úgysem semmisül meg soha. Kárpótlást a mi tökéletlen életünk tökéletlenségeiért ne várjunk: így halad a mindenség a célja felé. Hatalmas folyam felfeltarajosodó, le-lesimuló hullámai az egyénnek. Lesznek, elmúlnak. A folyam folyik tovább: magával viszi azt is, ami volt nullám és az új hullámokat is. [...]

A vallásos érzésnek és lendületnek két sodró ereje van. A lélek-Isten; nem ez a kő, nem az a virág, de a követ is, a virágot is eltölti, élteti. És mi végre? Istenországa megvalósítása a cél. A távoli és végső állapot a tökéletes szeretet. De hány millió év telt el, amíg eddig is eljutottunk, hogy van ember, van emberi külön akarat? A jövő útja is millió éveken keresztül vezethet. Be kicsi ma még a szeretet. Máról holnapra megnövelni, teljessé tenni nem lehet. De ápolni kell ezt a kicsi szeretetet is; hiszen a kicsi fenyőfából sem válnék faóriás, ha föld, eső és nap­fény nem táplálná megfakadása óta. Istenországa a végső cél, de a mostani nemzedék feladata: Isten faluja, Isten völgye. (A rög alatt (1928-1935) c. művéből, 120-121. l.)

 

 

Megjelent a Keresztény Magvető 1976. száma 3-4. számában, 159-160. oldalon.