Dávid Ferenc , unitárius egyházalapítónk és első püspökünk ezt írta fogságában:

 

 

Húsz évig becsülettel szolgálván a hazámat,

Jellemem ismeretes a fejedelem előtt.

Gyűlölt bűnömül azt róják fel, hogyha kutatnád,

Hogy három helyett vallom az egy Igazat.

Istenfélelem így lett "bűnné", mert sose mertem

Többre felosztani azt, aki örökre csak egy-

Három részre tagolni fel azt, kit senki sem oszthat,

Azt, aki mindig egész: tiltja örökre hitem.

Mennyei szózata szentül megtiltotta a végest

Összekeverni az ég isteni dolgaival.

A született fiút én nem mértem a Nemszületetthez,

Aki magának elég; senki sem éri fel őt.

S mert nem vallom a tévelyedést, ez volt a parancsuk:

Tartsam titkon, amit józan eszem szava mond-

És mit rég a Sabellius ostoba szája kimondott,

Azt a hazug dogmát én sohasem követem -,

Mert szégyelltem a Szűz méhébe bezárni az Istent,

Kit befogadni az ég végtelen űrje se bír -

S nem hiszem azt, hogy az Isten az éhségtől vagy a szomjtól

Mint fiú sírva kiált, és hogy az arca tejes,

Nem hiszem én, hogy fájdalmában reszket az Isten,

És hogy olyan szörnyen ölte meg őt a halál-

Szégyen lenne, ha hivő nyelvemet ily mocsok érné,

S hogyha beszennyezné lelkem a hitbeli bűn;

Csak igazat szóltam, a hazug misztériumoknak

Ellene voltam: e "bűn" hozta reám bajomat.

Éppen ezért lett börtöni éj a jutalmam, ezen majd

Ámul a kései kor, hogyha igaz hite lesz.

Jaj, mikor ér már véget a vakság és a hazugság,

Észbeli tévelyedés és üres babona?

S újra mikor jut az emberiség el az egyszerű hithez,

Hogy nem három urat, újra csak egyet imád?

 

( Tóth István: Múzsák fellegvára  /A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája/.

Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977)