Dávid Ferenc ,
unitárius egyházalapítónk és első püspökünk ezt írta fogságában:
Húsz évig
becsülettel szolgálván a hazámat,
Jellemem
ismeretes a fejedelem előtt.
Gyűlölt
bűnömül azt róják fel, hogyha kutatnád,
Hogy három
helyett vallom az egy Igazat.
Istenfélelem
így lett "bűnné", mert sose mertem
Többre
felosztani azt, aki örökre csak egy-
Három
részre tagolni fel azt, kit senki sem oszthat,
Azt, aki
mindig egész: tiltja örökre hitem.
Mennyei
szózata szentül megtiltotta a végest
Összekeverni
az ég isteni dolgaival.
A született
fiút én nem mértem a Nemszületetthez,
Aki magának
elég; senki sem éri fel őt.
S mert nem
vallom a tévelyedést, ez volt a parancsuk:
Tartsam
titkon, amit józan eszem szava mond-
És mit rég
a Sabellius ostoba szája kimondott,
Azt a hazug
dogmát én sohasem követem -,
Mert
szégyelltem a Szűz méhébe bezárni az Istent,
Kit
befogadni az ég végtelen űrje se bír -
S nem
hiszem azt, hogy az Isten az éhségtől vagy a szomjtól
Mint fiú
sírva kiált, és hogy az arca tejes,
Nem hiszem
én, hogy fájdalmában reszket az Isten,
És hogy
olyan szörnyen ölte meg őt a halál-
Szégyen
lenne, ha hivő nyelvemet ily mocsok érné,
S hogyha
beszennyezné lelkem a hitbeli bűn;
Csak igazat
szóltam, a hazug misztériumoknak
Ellene
voltam: e "bűn" hozta reám bajomat.
Éppen ezért
lett börtöni éj a jutalmam, ezen majd
Ámul a
kései kor, hogyha igaz hite lesz.
Jaj, mikor
ér már véget a vakság és a hazugság,
Észbeli
tévelyedés és üres babona?
S újra
mikor jut az emberiség el az egyszerű hithez,
Hogy nem három
urat, újra csak egyet imád?
( Tóth
István: Múzsák fellegvára /A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája/.
Kriterion
Könyvkiadó, Bukarest, 1977)