Józan Miklós

 

A fejedelem és papja

 

Unitárius értesítő kiadása

Budapest 1940.

 

 

Tartalom:

 

Előszó

I.                    A fejedelem: János Zsigmond

János Zsigmond szavai

Négyszáz év emléke

János Zsigmond emlékezete

II.                 A fejedelem papja: Dávid Ferenc

Dávid Ferenc ajánló levele

Déva vára

Ki volt Dávid Ferenc?

Gondolatok a börtönben

Dávid Ferenc emléke

Dávid Ferenc a magyar reformátor

Így szólt a Mester

Ami régi és mindig új

„Egy az Isten”

Dávid Ferenc prédikációs kötetéből Epistola ad Lectorem

 

 

 

 

Előszó

 

Az unitárius közönségnek régi óhajtása volt, hogy Józan Miklós püspöki vikáriusnak beszédeiből, verseiből, írásaiból egy csokorra valót összegyűjtve olvashasson és azokból meríthessen lelki örömet.

Az olvasó közönség ezen vágyát elégíti ki a buda­pesti Egyházközség lapja: az Unitárius Értesítő, azzal, hogy János Zsigmond, dicső emlékű fejedelmünk születé­sének négyszázados évfordulója alkalmából összegyűjtötte Józan Miklós beszédei, költeményei és írásai közül azokat, amelyek a nagy fejedelem és papja — egyházalapító püspökünk: Dávid Ferenc személyével, életével és mun­kájával foglalkoznak.

Az egyházi beszédek, tanulmányok és költemények érző szívről, mély tudásról és megfontolt ítélőképességről tesznek tanúbizonyságot. Józan Miklós több, mint 40 esztendős közéleti munkája nyitott könyvként áll mind­annyiunk előtt, — páratlan munkabírásra, sokoldalú hazai és külföldi missziós munkája, majd az egyháztörténetíró tollán talán megérdemelt méltatása, - lelkes, unitárius szellemben kifejtett egyházvezetői munkája nélkül a régi csonkaországi unitárius élet nem bontakozhatott volna ki oly eredményesen, mint ahogy annak az utolsó értizedekben tanúi voltunk.

 

Ebben a kötetben ízlelítőt adunk azokból a munkák­ból, amelyek egy részét már szószékről, vagy egyházi ülések, ünneplések alkalmával hallottunk Józan Miklós ajkáról, esetleg olvastunk is, de amelyek így összegyűjtve alakítják ki azt a képet, amelyből Józan Miklós személyi­sége bontakozik ki,

A kötet címét — a szerző engedelmével — Dr. Boros György ny. unitárius püspök egyik, régebben megjelent tanulmányából választottuk, — a kötet sajtó alá rende­zését az Unitárius Értesítő szerkesztője: Ferencz József központi missziói lelkész végezte.

Az olvasót szeretettel köszöntjük, — a beszédek, költemények és írások megalkotóját és műveit pedig szívünkhöz közel érezzük.

Budapest, 1940. október havában.

Dr. Kozma Jenő

a budapesti unitárius egyházközség gondnoka.

 

 

 

 

I.  A fejedelem

 

János Zsigmond

 

Született Budán 1540 – meghalt  Gyulafehérvárott 1571

 

 

JÁNOS  ZSIGMOND  SZAVAI:

 

Minekutánna az Istennek kegyelmességéből e szege­let földnek választott fejedelme vagyunk, tisztünk szerint nemcsak a mü alattunkvalóknak testeknek oltalmazására akartunk gondot viselni, hanem még lelkekre is, hogy az igazságban megépülhessenek... A mü birodalmunkban szabadon, valahol akarjátok és valamikor akarjátok, dis­putáihattok. Mindenkoron mü e prédikátorunkat előállat­juk. Szabadon, minden bántás nélkül eljöhettek.

 

Mitölünk tünéktek semmi bántástok nem volt. Hogy pedig Mélius Péternek a mü szónkat megmondották, hogy a mü birodalmunkban nem pápálkodik és a ministereket (t. i. a papokat) az igaz-vallásért ne kergesse, a könyve­ket meg ne égesse, senkit hittel az ő vallása mellé ne kö­telezzen, ez az oka: A mü birodalmunkban, miképpen arról ország-végezés is vagyon, mü azt akarjuk, hogy szabadság legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a lelkiismeret semmire erőszakkal nem vitethetik.

 

Én azon könyörgök az Ur Istennek: valaki érti az igaz­ságot és külső haszonért és tisztességért eltitkolja, az ha­talmas Ur Isten rontsa és szégyenítse meg és meg ne kegyelmezzen neki.

 

Gyakorta jut eszembe — írja Dávid Ferenc —, mi­képpen méltó is erről emlékeznem, mikor is a mi szeretett és boldog emlékezetű fejedelmünk gyakori betegségeiben félelmünk volt, hogy azoknak vége halál lenne, és úgy, mint emberek szóltunk, hogy halála után bontakozása lenne az egész tudománynak. Ő Felsége bölcsen és Isten szerént felelte: „Mivelhogy ő nem Isten, sem pedig nem oltalmazhatta az Istennek igazságát, hanem önmagának gondja volt eleitől fogva és leszen az igazságára; támaszt és ad patronust, ha emberek által oltalmazni akarja, ha pedig nem, ő maga elég erős és hatalmas arra."

 

 

 

 

 

NÉGYSZÁZ   ÉV   EMLÉKE

János Zsigmond fejedelem emlékére

Mottó: „A facien neminem timemus."

(Tordai fejedelmi ház kapuján.)

Jó Úristen! Tekints hozzánk mára.
Tündököljön szép napod sugára!
Úgyis olyan réges-régen vártunk,
Gyászba borult mi magyar világunk,
Csak bolyongtunk csüggedetten, árván,
Magas mennyből nagy kegyelmed várván;
Rimánkodva szörnyű sorsunk végét,
Tékozolva szentek örökségét
...
Ám a Hitünk rendületlen állott,
Mormolgattuk, mint a Miatyánkot:       
 
„Szemtől-szembe senkitől se félünk,
Az Úristen a mi erősségünk!"

 

Földön-égen semmi jel sincs arra,
Pirkad-e még hajnal a magyarra;
Kínjai az elevenbe vágnak ...
Hármas csonkja őseink honának
Egybeforrni nem tud s nem is akar,
Fönt és alant öldöklő zűrzavar..
.

           

           

Habra hab tör, súg a tenger árja:

Kié legyen király koronája?

Nyúl feléje cselszövő és ellen;

(Uram, segíts saját magunk ellen! )

Nyúl feléje gyönge sarj, a Gyermek,

Kit a múzsák büszkén ünnepelnek.

Jobbján jogar, balján aranyalma,

És mögötte Szolimán hatalma.

Így akarták odafönt az égben,

Hogy az Ifjú eszmetűzben égjen

S lángoljon, mint Hóreb csipkebokra,

Fényt derítve késő századokra ;

Lángoljon, de el ne hamvadozzon,

És hazánkra dicsőséget hozzon.

Másutt dúljon szentségtörő ármány,

Vérkeresztes Tedeumot járván;

Itt szelíden zeng a szív akkordja,

Zeng örökkön fejedelmi Torda.

 

Ezerötszázhatvannyolcat írtak

Az angyalok örömkönnyet sírtak,

Az Ur nevét váltig magasztalván

Hogy elhangzott János Zsigmond ajkán:

„Birodalmunk apraja és nagyja

Jézus tanát boldog hittel vallja.

Azt akarjuk: anyaszentegyháza

 írásokat híven magyarázza.

Szíve szavát hadd kövesse minden:

Dícsértessék az Egy Igaz Isten!

Ebben álljon legfőbb boldogsága:

Népek üdve, népek szabadsága!"     

 

És csodásan, mintha Pünkösd volna,

Mintha megint az a lélek szólna
Apostolok nyelvén a világnak:

Hall a siket... A vakok meg látnak!
Kelet fája dúsan kivirágzik,
Koronáján napsugár pompázik;
Balzsam árad édes illatában,
Gyógyulás a lombok sátorában.
Örökélet szent kapuja nyitva,
Színezüstje hétszer megtisztítva
...
Zeng a lélek, diadalát zengi,
Törpe-gyáván meg ne oltsa senki!

Zengi-zúgja mind, valaki bátor,
Zengi-zúgja négyszáz prédikátor;
Mennyi hőstett, mennyi jámbor szándék,
Megdicsőült mennyei ajándék!
...

Négy nagy század harmatos emléke,
Szállj szívünkbe, szállj le, égi béke!
Könnyeinket igya fél a bánat,
Könnyeinken szép szivárvány támad;
Isten házát glóriába vonja;
Láncainkat koszorúba fonja ...

S álmaink is mind valóra válnak:
Győzedelmi istenorszagának!

 

 

Jó Úristen! Tekints hozzánk mára,

Tündököljön szép napod sugára!

Kálváriát nem hiába jártunk:

Máris dereng mi magyar világunk ...

Áll a Hitünk újra rendületlen,

János Zsigmond, vitéz fejedelmem!

 

Birodalmad apraja és nagyja

Jézus tanát boldog hittel vallja.

Hite mellett mindvégig megállott,

Mormolgatja, mint a Miatyánkot:

„Szemtől-szembe senkitől se félünk,

Az Uristen a mi örökségünk!”

 

 

Megjelent a Pesti Hirlap 1940. évi július hó 7.-i számában.

 

 

 

 

 

 

JÁNOS ZSIGMOND EMLÉKEZETE

 

 

  Sok minden jött közbe, ami lehetetlenné tette, hogy a magyar azzá legyen, akinek Isten teremtette: nemcsak első harcosa Európának, hanem egyúttal munkása, fel­fedezője, reformátora, hitvédője is az egész világnak.

A 400 esztendős születési évforduló reám, mint uni­tárius püspöki vikáriusra, aki ezt a helyet betöltőm itt, kötelezővé teszi, hogy ne menjek el és ne menjen el a méltóságos Felsőház sem megjegyzés nélkül e mellett a dátum mellett. Mert ha itt vagy amott megemlékeztünk a cserhalmi hősnek, Szent László királyunknak kilenc­százados születési évfordulójáról, ha megemlékeztünk Má­tyás királyról ötszázadik születési évfordulója alkalmá­ból, akire szeretettel gondoltunk, — szülőházára is, szob­rára is, önmagára is, egész életére is és arra a helyre is, ahol utolsó lehelt életében, — akkor bizonyára nem fogja rossz néven venni a mélyen t. Felsőház egy unitárius paptól, ha bemutatok itt egy, az ő korában keletkezett eredeti nyomtatványt, Dávid Ferenc válogatott prédiká­cióinak gyűjteményét. De mielőtt ezt tenném, méltóztatnak talán megengedni, hogy egyik néplapunkból, amely hatezer példányban jelenik meg Erdély bércei között, fel­olvassam a következő erre vonatkozó kedves kis meg­jegyzést.

„Az 1940-ik esztendő a nevezetes centennáriumok éve.

 

Ezelőtt 500 évvel született Hollós Mátyás, az utolsó olyan nemzeti király, aki országát újra európai nagyhatalmi rangba emelte s ezelőtt 400 évvel született II. János ki­rály", — tudniillik János Zsigmond — „legutolsó magyar nemzeti király, aki megteremtette Erdély függetlenségét s az önálló erdélyi fejedelemségnek olyan alapokat bizto­sított, hogy abból idővel Bethlen Gábor és a Rákócziak alatt, a magyar királyság biztos védőbástyája lett. Má­tyás király Kolozsváron született s uralkodása alatt lett Buda vára Európa egyik legnevezetesebb fővárosa. II. Já­nos király Budán született s uralkodása alatt lett Kolozs­vár európai színvonalon álló, gazdag és tudományokban is vezető, az európai tudományos világgal élénk kapcso­latot fenntartó kincses várossá."

Ne méltóztassanak megijedni, ez a kezemben lévő könyv Orbán Balázsnak „Torda és környéke" című könyve, amelyben ő természetesen az alakulat és táj raj­zolása mellett elsősorban a történelmi momentumokra is súlyt helyez. Az egyik helyen például megemlíti a diétá­ról, hogy Torda város mit tartott legnevezetesebbnek az ő ezeréves életében a magyar földön. Ez a tordai ország­gyűlés volt, — amelyet Kőrösfői-Kriesch Aladár örökített meg a millennium évében Torda város számára, — amely a vallásszabadságot biztosította. "Az 1568. év január 6-án Tordán ismét országgyűlés tartatott, melyben adót. fegy­vert szavaztak meg. Ez az országgyűlés készíté elő az unitáriusok utait, kimondván s törvénybe iktatván, hogy a prédikátorok az evangéliumot saját belátásuk szerint szabadon hirdethetik s minden helység olyan prédikátort tartson, aminő neki tetszik. A szuperintendensek az ilye­neket üldözni ne merjék, senkit tanításáért papságától meg ne fosszanak, mert a hit Isten ajándéka."

Azt mondja erre Orbán Balázs, a törhetetlen 48-as,  sőt 49-es országgyűlési képviselő „Arany szavak, amelyek nemcsak az unitárius eszmék terjedését könnyítik, hanem a teljes lelkiismeret szabadság alapját is megveték, sokkal előbb, mint más államokban."

Igyekezni fogok, hogy amennyire lehet, rövidre fog­jam az elmondandókat, de ez olyan lényegbevágó dolog, hogy azt hiszem, megsérteném a Felsőház tekintélyét, ha ezt elhallgatnám. „János Zsigmond nemcsak országgyű­léseit, hadi szemléit tartá Tordán, hanem legtöbbet idő­zött e kedvenc unitárius városában." „János Zsigmond irányában igazságtalan a történelem", pedig ő oly magas piedesztálján áll a történelemnek, hogy onnan semmiféle kenetteljes gyűlölködéssel lerántani nem lehet, mert ő kétségtelenül egyike volt nemcsak Erdély legkiválóbb fe­jedelmeinek, hanem egyéni tulajdonai s ritka műveltsége által korának uralkodói közül egy fejjel magaslik ki. Ő a legválságosabb időben ült Erdély trónján, amidőn a Martinuzzi által depravált nemzedék csak az osztrák jogar alatt hitte a mennyei boldogsághoz eljuthatni. Ő egy oly korszakban tartotta kezeiben a kormányzat gyeplőit, ami­dőn a hazát kívülről ellenség fenyegette és támadta és ö Erdély függetlenségéért, a magyar nemzet fenyegetett létéért vívott e harcokban a sebes elhatározás és a nagy elmeéllel megalkotott hadikombinációk gyors kivitelében jelentkezett eredmény kivívásában a hadvezéri tehetség kiváló tanujeleit adta, míg a belkormányzat terén az államférfiúi nagy tulajdonok fényében tündökölt, egyfelől a törökök bírvágyát fékezve s a szultán jóindulatát ügyes diplomatikai fogásokkal megnyervén: a két irányú hódí­tásvágy Scilla és Charybdíse közt oly eszélyesen kormá­nyozta az állam hajóját, hogy mindkettő között vészmen­tesen átevezett s az alkotmányos és vallásos szabadság biztos révpartjába, s viharfedett kikötőjébe juttatta. János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmá­nyos szabadság alapvetője és biztosítója egyaránt nagy volt s kegyeletes emléket kell, hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága vívmányokat ő nagy erő­feszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki, s biztosítá a jövőre. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és val-lási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a legiszonyúbb polgári és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, siciliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudomány­nak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is résztvett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, ő a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az ország­gyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket al­kottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadomá­nyaival táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabad­ságot legelőbb ő honosítá nemcsak Erdélyben, hanem Eu­rópa minden más országát megelőzte ebben is, úgy, mint a vallásszabadság törvénybeíktatásában. Mindez a műve­lődés rohamos fejlődését kell, hogy előidézze s elő is idézte, miért Európa legnagyobb tudósai keresték fel- akkor Er­délyt s vettek részt a király elnöklete alatt folytatott tudományos és hitvitákban. A szabad sajtó lendületet adott a gondolatnak, az eszmék áramlatának s az ő ural­ma alatt annyi magyar könyvet nyomtattak, mint soha se azelőtt, se azután. Ö volt az, aki az osztrák párt meg­törésével az erdélyi független fejedelemséget megszilárdítá s abban a magyar alkotmányos szabadságnak és mű­velődésnek erős fellegvárát fölépíté."

A számtalan sok könyv közül legyen szabad bemu­tatnom azt a nekünk nemrégiben ajándékozott és azelőtt a tordai unitárius algimnázium könyvtárában elhelyezett prédikációskönyvet, amely Fehérvárott, vagyis Alba-Juliá-ban augusztus 20. napján az 1569,-ík esztendőben jelent meg s amelyben így írja magát alá Dávid Ferenc, a feje­delem udvari papja. „Az megfeszült Jézus Krisztusnak szolgája"— tehát nem krisztustagadó! — „és felségednek méltatlan prédikátora, Dávid Ferenc." És itt az ajánlás. „Az Mindenható Atyaúristen az ő áldott szent fiáért az mi Urunk Jézus Krisztusért az ő kegyelmességének sze­meit fordítsa Felségedre és minden testi és lelki ellensé­geitől oltalmazza meg, hogy az ő szent gyülekezeteinek dajkája lehessen felséged és az Istennek ígéreteinek be-teljesítése Felségedre szálljon minden üdőben. Ámen."

Visszatérek tehát erre a születési évfordulóra. Ér­deme a vallásszabadság törvénybeiktatása 1568. január 6-án, amely a megértést szolgálta a meglévő felekezetek között, s végeredményben a családok békéjét is, amely többnyire — egyebektől eltekintve — éppen a vallási kér­désekben szokott hajótörést szenvedni.

A magyar nemzeti társadalom, azt hiszem, szíve­sen csatlakoznék egy olyan történelmi ünnephez, amely­nek az ősz folyamán már csak a stílszerűség kedvéért is, nem Budapesten, hanem Tordán lenne a székhelye, az ősi fejedelmi városban, ahová éppen úgy, mint Székesfehér­várra, első szent királyunk halálának kilencszázadik év­fordulóján, a törvényhozás mindkét Háza lerándulhatna, hogy kegyelettel áldozzon a négyszázéves születési évforduló rendjén, az utolsó nemzeti király, II. János emlékének.

 

 

A magyar országgyűlés Felsőházában 1940. évi július hó 13.-án gr. Széchenyi Bertalan és br. Radvánszky Albert elnöklete alatt tartott ülésen „Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap”-ról szóló törvényjavaslathoz való hozzászólása rendjén elmondva.

 

 

 

 

 

 

 

II. A fejedelem papja

 

Dávid Ferenc

 

Született Kolozsvárott 1520 körül  - meghalt  Déva várában  1579.november 15-én

 

 

DÁVID FERENC AJÁNLÓ LEVELE:

 

Dávid Ferenc prédikációs kötetéből.

Epistola

Az Felséges

MÁSODIK JÁNOSNAK

Magyarországnak, Tótorszá­gnak,

Horvátországnak választott Királyának

az Atya Istentől Az Christus által minden

testi és lelki jó adattassék.

 

Felséges Kegyelmes uram, Az Istennek igéjéből nyil­ván kiadatott parancsolat ez, Hogy az ő igéjét hirdessük az ő gyülekezetiben, ez pedig nemcsak egyre, hanem kö­zönséggel minden egyházi dolgokra néz. De mint Pál Apostol szól, Némelyek vetélkedésből nem tisztán hirdetik az Christust, mind azon által valaminemű okból legyen, csak hogy hirdettessék az Christus, abban vagyon ő neki öröme:

Ez Pál Apostolnak mondását és az Christushoz való indulatot szükség meg mértékelniök azoknak, kik az Christusnak adták magukat: Mert miképen az eset után mindgyárást Ádám fiaiban vetélkedés támada és halálos gyűlölség: Azonképen két isteni tisztelet, hamis és igaz, az emberek között emeltetett fel.

Az igaz úgy mint istennek lelkétől, az ő Igéjének folyása szerint, az hamis pedig az pokolbeli ördög irigy­ségéből az igazságnak meg homályosíttatására, nagy há­borúságra, és vetélkedésre okot adott.

Sokan az Emberek közül, kik az istennek cselekedetinek tanácsát eszekben nem vehetik, avagy mindenestül fogva meg tartóztatják magukat, hogy ugyan semmi is­teni tiszteletre avagy félelemre gondot ne viseljenek, avagy ugyan hogy tagadják, hogy Isten volna az, ki va­lami gondot viselne Az Emberi Nemzetre: Mint ha az volna, efféle vetélkedések nem támadnának, azt állítják, avagy némellyek jónak mindeneket ítélvén, békességnek okáért mindenféle tudománt válogatás nélkül bevesznek.

Dicsekednek efféle dolgokban e világnak fiai. De az Isten az ő híveitől különb ítéletet és cselekedetet kéván, tudni illik, hogy az lelkeket meg próbálják, és az hamis Prófétáktól önnön magukat meg oltalmazzák, — mely cselekedethöz istenhöz való könyörgés, az szent írásban való tudakozás és ez világnak tettetös méltósága mellől való eltávozás kévántatik, sőt inkább istentől felépített elme, melyben az választásnak magva be hintetvén gyükeret vert. Mert csak ezek értik és veszik az igazságot, ezeknek mindenek jóra vadnak. Ezek vonattatnak az mennyei Atyától es mind végig álhatatosan meg marad­nak, meg győzvén ez világnak hamis ítéletit, es az önnön testi indulatjukat.

Mire való ez és miért számlálom ezeket elő? Hogy Felséged az elmúlt dolgokról és cselekedetekről emlékez­tessem. Az isten Felséged birodalma alatt predicáltatja vetélkedéssel az Christust, es tusakodás és visszavonás által akarja megtisztítani az ő igazságát, hogy egyéb kirá­lyoknak és fejedelmeknek intésére ennek utat meg nem fogta Felséged, az istennek igéjéhöz való szeretet és abban való gyönyörködés művelte, hogy kedig ez világnak szidalmát álhatatos szüvvel viselte és hordozta, istennek kiváltképpen való ajándéka és az választásnak magvának meg gyükereztetése.

Tudom, hogy ez világnak fiainak külömb itileti va­gyon Felséged felől. De bizonyos vagyok, hogy az mely isten Felségedben ezt elkezdte, mind végig es előviszi azt az ő Áldott Szent Nevének dicsőségére. Mert én jó lelki esmerettel erre vallást tehetek, hogy én soha semmi-nemű külső bölcseségnek avagy haszonnak és jutalomnak beszédével nem igyekeztem Felséged elméjét meg fognom, avagy imerre, avagy amarra vinnem, holott ezt ingyen én tőlem sem lehetett volna, miért hogy az Királyok szűvek istennek kezébe vadnak, és oda hajtogatja, hova szinte akarja.

Az én hivatalomnak tiszti és rendi szemeim előtt for­gott együgyü képen — az istennek igazságát a mint meg érthettem, igyekeztem predicállani és Felséged eleiben terjesztenem, és ez főképen az oka, a miért Predicatióimnak első részét az Atya Istennek esmeretiről és az ő Fiáról, az IHESUS CHRISTUSRÖL FELSEGEDNEC ajánlani akartam, hogy egyebek es láthassák minemű tudománt hirdettem, vallom pedig az vetélkedésnek kez­detiben a miképen predicállattam hogy úgy akartam ki­nyomtatnom, hogy méltán senki ne vádolhasson, mint ha külömbet predicallottam volna es külömbet nyomtattam volna ki. Miképen azért eleitől fogva az igazságnak szere­tője voltam: Azonképen ennek utánna es akarok lennem, és tehetségem szerént az istennek tiszta igéjét követnem. Ha kedig valamiben meg csalatkoztattam volna, az kik istennek igéjéből igazbat mutatnak meg, kőszenem es kö­vetni őket nem szégyenlem. De én abban bizonyos vagyok, hogy az HÁROMSÁG istent, kit az Antichristus talált, az szent írásban soha meg nem mutatják, noha külen külenféle írással támasztják, az istennek tüze és próba­köve megemészti es megmutatja, hogy nem igaz fondamentomra építtetett. Ha kedig mi, kik kérkedünk, hogy az istennek igéjét követjük, eszünkbe akarnók venni, hogy az utolsó üdőkben élünk, melyben az Antichristus rútsá­gát a Christusunk az ő el jövetelinek előtte az ő or­szágából ki akarja tisztítani. Annyira nem zúgolódnánk es az igazságot nem szidalmaznók, sőt inkább tudakozván az írásban valóban az mi Atyánkat lélekben és igazság­ban tisztelnők es az megfeszült IHESUS CHRISTUSSAL, melyet minekünk az Atya isten ajánlott, meg elégednünk. Ez kedig meg lészen mikor az irgalmasságnak es meg világosításnak az ő üdője el érkezik. Hogy azért békes­séggel való tűrésre es az szidalmuknak el halgatására szoktassuk minemagunkat, az mi Christusunk azt mi tő­lünk kévánja.

Az mindenható Atyaúristen az ő áldott szent fiáért az mi urunk Iesus Christusért az ő kegyelmességének sze­meit fordítsa FELSÉGEDRE, es minden testi es lelki el-lenségitől ótalmazza meg, hogy az ő szent gyüleközetinek Dajkája lehessen FELSÉGED, es az istennek igiretinek be teljesítése FELSÉGEDRE szálljon   minden   üdőben.

Ámen.

Fejervarat Augustusnak 20 Napján

1.5. 6. 9.Esztendőben.

Az meg feszült IHESUS CHRISTUSNAC szolgája

ÉS Felségednek

    Méltatlan

Predicatora

 

    DÁVID FERENCZ

 

 

 

 

DÉVA VÁRA

 

— Perczel Ferencnének ajánlva —

 

Óriás határkő kelet s nyugat között,

Melyet annyi könyű, annyi vér öntözött,

Állsz még, oh dicső vár, komor fenségedben.

Késő utód előtt hálás kegyéletben.

 

Ormaidon pihen tépett vándor felhő,

Bokraiddal játszik nyájas esti szellő;

Csillagok kigyúlnak, hold világa dereng,

Lelkem is édes-bús multadon elmereng.

 

Titán kéz emelt ki anyaföld méhéből

Ködös régiségben, a hová nem ér föl

Merész röptű szárnyán mosolygó képzelet,

„Csak az Urnak lelke honolt a mély felett".

 

Állasz, oh dicső vár, te élő pyramid!

Nem visszhangozza bár szolgák siralmait

Borongó kebeled, — neked is van gyászod:

Ide börtönözték a hitszabadságot.

 

Még alig pirkadott lelkünkben a hajnal,

Még alig csendült fel ajkunkon tavasz-dal,

Még alig ringatá képed Maros árja,

S mentén alig gyüjte ibolyát a lányka:

 

Elhervadt a virág, kora dér lepé meg,

Ébresztő danából lön halotti ének;

Örök-élet gyöngyét iszap-homok nyelte:

Ellobbant a láng is, az igazság lelke.

 

Fejedelmi napunk, az örökkön áldott.

Mindhiába szórt ránk oly pazar világot;

Mindhiába vonzott bíboros palástja:

Mihelyt lehanyatlék, megingott a bástya.

 

Zászlótartó maradt a hit fejedelme,

Az emberiségért szent tusára kelve;

Száz csatában edzett, szép magyar próféta,

Ajkán-szívén: "a hit Isten ajándéka"!

 

Láttad, oh dicső vár, a nagyszerű mámort,

Zúgó szélben hallád a riadó tábort:

„Rajta! fölebb-fölebb!" — a zászlós így, kiált –

S megirígygelted a kincses város fiát,

 

Örömtüzek gyúltak hét büszke bérc fokán.

Viaskodott velök sokáig az orkán.

Fújta-tépte-dúlta . . . s nem tört meg a varázs:

Qltári lángba csap az eleven parázs.

 

Kitártad előtte szellős sasfészkedet,

Szent falaid közé a harcból érkezett,

S röpült sasként tovább izzó lelke álma:

Meghozza gyümölcsét vértanú halála...

 

Mohlepte határkő mult s jövendő között,

Melyet annyi könyű, annyi vér öntözött,

Állj még, oh dicső vár, századokig itten:

Sziklabástyád őrzi az egy igaz Isten.

 

 

A budapesti Dávid Ferenc Egylet 1901. nov. 17.-én tartott ülésén előadva.  Megjelent az egylet 1901/1902. évi I. évkönyvében.

 

 

 

 

 

KI   VOLT   DÁVID   FERENC?

 

Kincses Kolozsvárnak kicsiny kunyhójára
Rámosolyg a napnak legelső sugára;
Arannyal vonja be a szalmafödelet,
Mely alatt a mi nagy Mesterünk született.
Keskeny kis ablakon játszva szűrődik át,
S míg az édesanya ringatja kis fiút, —
Homlokon csókolja a drága csecsemőt
S visszaszáll az égbe, honnan imént lejött.

 

Korán eljegyezte őt az Ég magának,

Játszótársai is angyalok valának,

Együtt barangoltak erdőn, mezőn, réten,

Tapsolt az öröm ott hangos jókedvében...

Szomjukat hűs forrás habjaival oltva,    

Ajkuk a nagy Isten dicsőségét szólta:

„Nagy ő a nagyokban, nagy a kicsinyekben,   

Porszemben, fűszálban örök, véghetetlen."

 

Int a jó szerencse. Elragadja távol

Szép szülőföldjétől, bérces kis honától,

Idegen világba, napnyugatra, messze,

Hol ifjú szívét a honvágy is epessze...  

Nagyratörő lelkét rokon lélek várja,

Hitvédő nagy Luther kebelére zárja;

S el-eltűnődnek a wittenbergi váron,

Mint valami régi, ismerős határon.

 

Hősünk csupa tűz még ... Láng fiatal korban

Gondol nagy merészet — kérve-kérdi: „jól van?" –

Szelíd biztatással felel néki az agg:

„Ily gondok bennem is régen, virrasztanak ...

Tisztemet betöltém, helyemet megálltam

Az osztó igazság fényes csarnokában.

Vezessen téged is lelkiismereted...

Küzdd végig jó magad ezt a történetet."

 

Tűnt az alkony-óra... Titkos sejtelemmel

Társalognak még az egy igaz Istennel;

S míg az agg szemében öröm könnye forrna,

Az ifjú nagy bátran villámait szórja...

Színes ábránd szárnyán mind magasbra törve,

Látnoki lelkével belát a jövőbe:

Igazáért mint küzd a nagy prédikátor,

Diadal-útjában százezernyi tábor.

 

Hófehér zászlaját fennen lobogtatja,

Harsány visszhangra kél buzdító szózatja;

Körötte hullámzik népe, mint a tenger,

Ostromolja váltig könnybe lábadt szemmel:

„Szólj, beszélj mihozzánk angyaloknak nyelvén.

Hit — remény — szeretet igéit hirdetvén:

Nyisd meg előttünk az új eget, új földet,

Miről oly sok szépet hallottunk tetőled."

 

S megered a beszéd zengzetes ajakán,

Csüng a nagy sokaság bajnoki alakján;

Arca derűjében boldog hit sugárzik,

Felhat egészen a fényes Mennyországig...

Hangja lágyan csendül, mint az est harangja,

A viharzó kedélyt csillapulni hagyja:

Majd mennydörög ő is, szivet-lelket rázón —

S nagy világosság gyűl szép Erdélyországon.

 

Lelkesült morajjal övezi népözön;

Élő szoborként a híres kerek kövön

Ugy megáll ő, mintha egy félisten volna:

Messze századoknak világító tornya     …

Szent zsolozsma kél a komor szentegyházban,

Áldoz az emberszív hálatelt fohászban;

Eltörpül az oltár, de a szószék ragyog. 

Jézus maga beszél: „Testvéretek vagyok."

 

Egy kép a más után elvonul előtte,

Ugy, amint forrongó képzelete szőtte:

Most a hír, dicsőség büszke glóriája,

Majd a kínszenvedés rémes Golgothája ..

Sejti, tudja jól, ez mind valóra válik,

Égi szózat hívja: „légy hű mindhalálig!"

Szent örömtől repes örök-ifjú lelke:

Őt a Mindenható jobbjára emelte.

 

 

A budapesti Dávid Ferenc Egylet 1902, nov. 15-én tartott ülésén előadva. Megjelent az egylet 1902/1903. évi II. évköny­vében.

 

 

 

 

 

 

GONDOLATOK   A   BÖRTÖNBEN

 

Dávid Ferenc emlékére

 

Isten véled, te szép Világ, örökre...

Napod, sugára búcsú-csókot int.

Pihenni térhet édes otthonába

A dús barázdák munkamezejéről

A fáradt pór fia. A vándor is

Vígan siet az enyhe völgy ölébe,

Holott köszönti nyájas mécsvilág

A kis falucska minden ablakából,

Vesztett csatákon üldözött vezér,

Fegyvertélen, kétség — bú -- gond között,

Betér a barlang borús éjjelébe,

S nem félti már vonagló életét:

A kapzsi pók hálója óvja — védi.

Palástja — a csillagtalan magány.

 

Isten véled, te szép Világ örökre ...

Napod sugára búcsú-csókot int.

Kialvó fénye játszva ott dereng

E sziklavárnak börtön-ablakán,

Majd húny ... leszáll ... végkép leáldozik.

Körültem éj, kietlen némaság

Honol. Az elhagyott családba, hol

A hitves — gyermek szívszakadva vár,

Borongó lelkem vissza-vissza száll még,

Körülrajongva mind, kiket szeret,

Szent lángolással szeret, végtelen...

S vígasztalása drága gyöngyeit

Hullatva, lelkem vándorútra keh

Viruló völgyét, büszke bérceit

E kis hasának el — bejárja mind,

Ahol az ellen, vagy a jó barát,

Oltárt emelt az örök Alkotónak,

És szent fohászba olvad mindenütt,

Reménysugárt esd édes nemzetére,

Sajgó sebére gyógyírt — balzsamot,    

S bíróinak, Istennél, megbocsát...

Majd száll tovább az ismerős vidéken,    .

Az ős akolba el-ellátogat,

És szólogatja rendre juhait,

S a nyáj — nem érti régi pásztorát:

Hiába feddés, ostrom mindhiába:

„Dús éltemet od'adtam értetek,

Lemondva fényről, áldozatja lettem

A szent igazság keresésinek"...

Tovább, tovább ,..? Térj vissza börtönödbe,

Te büszke lélek, mit rimánkodol!

Rabláncaidban szabadabb vagy itt te,

Mint alkuvásra hajló véreid.    

Vagy rázd le hát a földi -porhüvelyt,

Egy emberöltő gyatra terheit,

S röpülj e várfok rideg üregéből.

Hol a bagoly s a denevér tanyáz,

Röpülj az Urnak tiszta kék egébe,

S a trón előtt megállva boldogan,

Add vissza néki szent ajándékát,

Hadd szórja szét ezer világokon:

„Koldus — király legyen Ő szent fia,

Az úr s a szolga egy testvér, barát —

Zsidó — görög mind egy az Ő nevében,

Mint egy Atyának édes gyermeke;

S a földön — égen egy örök parancs,

Egy üdv — hit — törvény, egy: — a Szeretet,"

— Ezt hirdeti Nazáret bölcse is,

Az igaz ember, egykoron. Jutalma

Mi lőn? — Kereszt és töviskorona.

Ezt hirdetém én jó és rosss időben,

Az új szövetség új apostola.

S mi lőn jutalmam? Börtön, börtön … Ah!

Ti győztetek a hódító felett. De

Hanyatló napja egykor újra kél,

És régi fényben újra tündökölve

Bejárja népek óceánjait.

Ti győztetek a bosszú fegyverével,

Erőtlen aggon erőt vettetek,

Elő halottként eltemettetek,

Dobnátok inkább izzó máglyatűsbe,

Hogy Déva—Genf a lángban egyesülve,

Dicsérje fennen a nagy Alkotót:

Az ESZME él s örökre élni fog.

 

 

 

A budapesti Dávid Ferenc Egylet 1903. nov. 14-én tartott ülésén előadva. Megjelent az egylet 1903/1904. évi III. évköny­vében.

 

 

 

 

 

DÁVID   FERENC   EMLÉKE

 

 

Élet a sorsom. Millió csatornán

Arany sugárba', vérbe' áradó;

Jövőre-multra, üdvöt-álmot szórván,

A pillanatban örökkévaló.

S mit századoknak vél a törpe ember

 — A földi pályát futva türelemmel —

Csak lábaimnak egy-egy nyomdoka :

Rövidke nappal, hosszú éjszaka.

 

Ébredj, fiam! ... Az ősök pitvarából

Siess utódra, mint egy férfiú;

A hajnal-égen üstökös világol —

Siess! — a földön dúl a háború.

Egyik kezedben villogtatva kardod.

Másikba' meg az olajágat tartod:

Illik terád e hősi vértezet!

Dicsőség — haszon? — mit is kérdezed!

 

Isten nevében! törj előre, bátran;

Az ő Igéje zengjen ajkadon.

És gyújts világot, szerte a hazában,

A bemohosult omladékokon.

Isten nevében! — tettre kész a szándék —

Jutalma drága, mennyei ajándék:

A Hit — szívünkkel amely egybeforrt,

Amely örömbe'-búba' ránk hajolt.

 

Még arcodon ég a jó anya csókja;

És kebleden már óriás sejtelem

Viharzik át ...  küzd, egymást ostromolja

Hit és tudás, üdvösség — kegyelem ...

És napnyugatnak új világa mellett,

Bús csontmezőket új életre keltett

A szent Igazság mártír-ünnepén

Lobogó lángod, izzó fáklyafény!

 

— Temetve zordon századok szívében,

Ah! mily sokáig senyvedett, szegény .. .

Hogy újra támad, szűzi köntösében,

Ki hitte volna? ...  alig volt remény.

Kő ez a szív — kő; szikla a boltozatja —

Mint a Molochnak, tenger áldozatja;

És ereiben megdermedt a vér  

Átka visszaszáll: önfejére tér.

 

Mi zúg az éjben, tompán dübörögve?

Tán a menny dörög? ... Tán a föld remeg? ..

Nem — nem!... Ujjongva, láncát összetörte

A hitszabadság, lelkiismeret.

"Ébredjetek!" — „Az Ur az igaz Isten!" —

Illyés máglyája kigyúl bérceinken;

És egybeolvad kunyhó, palota ...

És „Égy az Isten!" — zengi tábora.

 

Te vagy, te voltál táborunk vezére:

Sasmódra szállva, mint a gondolat.

Te vagy, te voltál lelkünk szemefénye:

Virrasztva értünk — híven — egymagad.

Tiéd ez oltár ... szívek sóhajából ...

Glóriás galy a töviskoronából ...

Lobogó lángja — izzó fáklyafény:

Nem hamvadó mécs kripták éjjelén.

 

— A gyermek-ifjút, lassan ébredezve,

E láng tüzelte, marta szilajan;

E láng a férfit vitte kínkeresztre ...

Világa volt e vár oduiban.

Szemenként, e láng olvasztá bilincsed;

S e rabbilincs bár össses földi kincsed:

Mit halhatatlan lelked rajta nyert,

Megér száz halált, százszor százezert ...

 

Élet a sorsom. Millió csatornán

Arany sugárba', vérbe' áradó,

Jövőre-multra üdvöt-álmot szórván,

A pillanatban örökkévaló.

 — Föl! ... Diadalt ül, győz az igaz ember

Magasba vívó, szárnyas szerelemmel;

Csillag az égen egy-egy nyomdoka:

Hol ő világít, nincs ott éjszaka.

 

 

Írta és a magyarországi unitárius egyház Déván, 1910. aug. 23-án tartott zsinati főtanácsa emlékünnepélyén elszavalta. Az óda szerző által fordított angol verses szövegét ugyanakkor felolvasta Simons O. Minot clevelandi lelkész.

Megjelent az 1910. évi zsinati főtanács jegyzőkönyvében.

Ferencz József püspök imája és az óda külön angolnyelvű emlékfüzetben ugyanakkor megjelent a „Jókai Nyomda" útján.

 

 

 

 

Dávid  Ferenc

 

A Magyar Reformátor.

Az egész protestáns világ méltó fénnyel ünnepli a templomok megszentelt falai között és az iskolákban a Reformáció, — a hitjavítás emlékét. Szól ez a kegyeletes megemlékezés azoknak az úttörőknek, akik már a közép­kor sötét századaiban is vágyó lélekkel fordultak a vilá­gosság felé s a biblia tanulmányozása révén mindinkább közeledni óhajtottak a külső szertartások fénye és az egyházi hatalom világiaskodása helyett az ősi apostoli kereszténység egyszerűségéhez és jámborságához. Szól ­kivált Luther Mártonnak, aki 1517-ben, a szászországi Wittenbergában, azon a nevezetes őszi napon, október 31-én, olyan tüzet gyújtott, amely soha örökké ki nem oltható; s aki szónoki beszédeivel, tudományos irataival s egyházszervező munkájával véglegesen beírta nevét az emberiség történetébe. Az ő neve alatt ismert s az ágostai hitvallásra támaszkodó történelmi egyház hazánkban is híven őrzi azokat a megszentelt hagyományokat, amelyek az ő nevéhez, életéhez és működéséhez fűződnek. Papjai nemes önérzettel hordják a Luther-köpönyeget, amely nem arra való, hogy az idő és sors szeszélye szerint ide-oda forgatgassák.

Szól az ünneplés a maga módja szerint Zwinglinek is, Kálvin Jánosnak is, a svájci reformátoroknak, akik közül az utóbbinak a befolyása és tekintélye mind a mai napig

túlszárnyalja az előbbit; ami abból is kitűnik, hogy sokait — a legtöbben — büszkén nevezik magukat kálvinisták­nak, míg a zwingliánus helvét hitvallás, amely pedig az Uriszentvacsora kérdésében átmenetet képez az unitárius felfogásra, — kevésbé népszerű.

Kálvin szigorú erkölcse és nagy tudománya, Institú­cióiban lefektetett praedestinációs tana, valamint Zwinglinek érett megfontolása mellett harcias készsége és bátor­sága, mely hősi halálba vitte az evangélium diadaláért, mind megtalálták a maguk méltatóit. S hogy a protestáns hitvilág majdnem a katolicizmushoz hasonló, zárt dog­mák rendszerévé merevedett, amelyben a további fejlődés és haladás még a mai modern gondolkozás mellett is majdnem lehetetlen, talán még külön érdemül is tudják be a XVI. század vezérembereinek! Pedig, ha Luther ma élne, valószínűleg nem fogna saját magára esküdni, ha­nem mint a XX. század embere, tekintene szét maga körül; s talán még a Jakab apostol közönséges levelét se nevezné „szalmalevélnek", holott abban a szociális beren­dezkedésre, igazságosságra és egyenlőségre szóló vonatko­zások egy valóságos modern evangélium húrjait pendítik meg. Kálvinról nehéz nyilatkozni. De Zwinglire egy ifjú­kori dolgozatomban már kimondottam volt a szentenciát, hogy ő — ha ma élne — unitárius volna. Mint ahogy modern követői közül sokan nyíltan is annak vallják magukat.

Unitárius?! ... Milyen különös!  Sok millió ember előtt ismeretlen fogalom. Hát van unitárius vallás is, és ennek alapján szervezett keresztény egyház? Hát nem zsidók, vagy mohamedánok, vagy a pogányoknál is rosszabbak azok, akik erre a névre hallgatnak s akik Er­délyben és Magyarországon 350 éven keresztül tényezői voltak a közművelődésnek, bajnokai és mártírjai a hit- és lelkiismereti szabadságnak?! ... Unitárius és Magyar: ez a kettő együtt jár. Ezt bizonyítja az 1568-iki tordai országgyűlésnek fennkölt határozata, mely a hit dolgában semmi kényszerítést nem tűr s megadja a prédikátornak azt a jogot, hogy legjobb tudása szerint szabadon hirdet­hesse Istennek igéjét, mert „a hit Isten ajándéka", Ezzel a nemes lelkű határozattal a kis Erdély, az unitárius vallás és egyház ősi hazája, megelőzte az egész világot. Eleget tett az apostoli intelemnek: „Mindeneket megpróbáljatok, és ami jó, azt megtartsátok!" — Ezt bizonyítja a pozsonyi 1848. évi XX. te. legelső pontja, amely röviden ennyit mond az erdélyi Unió betetőzése gyanánt: "Az unitária vallás bevett vallás" (Recepta Religio). Tehát éppen annyi joga van egyházközségeket szervezni, templomot építeni, iskolákat alapítani, magát önkormányzat (autonómia) útján igazgatni, mint a többi keresztény felekeze­teknek. Arról meg azután ne is legyen szó, hogy vajon — ha csakugyan keresztények az unitáriusok — jogot formálhatnak-é a protestáns nevezetre. .. Ugyan, kérem szeretettel, ne játszunk a szavakkal! Hiszen az unitárius keresztény vallás a dogmatikus protestáns hittel szemben is — protestál, amikor az ISTENEGYSÉG örökre szóló,. magasztos eszméjét vallja a misztikus szentháromsággal  szemben ... A protestánsok protestánsa! A felvilágosult kereszténység harcos előcsapatja, amely ma már nem leli kedvét a végnélküli, terméketlen hitvitákban, hanem utat és módot óhajt nyújtani mindazoknak, akik hívő lélekkel áhítoznak, vallásos alapon, egy minden idők számára ér­vényes krisztusi életelv (princípium} után, — hogy azt az ő históriai keretében megtalálják. Nem ő alkalmazkodik a kerethez; hanem a keretnek kell időről-időre tágulnia, amint azt a haladó idő és a fejlődő korszellem magával hozza. Ezzel, természetesen, az unitárius vallás önként le mond az egyedülüdvözítésnek, csalhatatlanságnak, bevégzettségnek minden képzelt igényéről. Együtt óhajt növe­kedni és fejlődni mivelünk, mint a legenda szerint a Krisz­tus gyermeki köntöse; mivelhogy ez a mi lelki ruhánk.

Hogyan?! — Hát ilyen egyszerű, ilyen modern, a legkényesebb igényeket is kielégítő vallás a mi vallásunk: az unitárius vallás? — Hogyan keletkezett? Minő isteni kinyilatkoztatás alapján építi fel a maga keresztény hit­világát és egyetemes erkölcsi elveit? Isten országának minő — Isten háta mögé dugott — tartománya, hogy csak újabb időben kezdik felfedezni; s a híres Anglia és Ame­rika unitárius egyházai jóformán csak százéves múltra tekinthetnek vissza, mialatt mi — Erdélyiek és Magyarok — közvetlenül a reformáció kohójában forrtuk ki eszmé­ink legjavát. Van-é nekünk saját külön reformátorunk? S ha van, mondjuk ki bátran: Magyar Reformátor. Mert a nemes verseny ezen a téren a magyarnak meg nem árt. Úgyis annyit importálunk manapság. Pedig a lelkiekben, a szellemiekben exportálhatnánk is... Dávid Ferenc szel­leme megérdemelné, hogy ahol úgyis volt valaha törté­nelmi, talaja, új lángra lobbanjon Socin berkeiben, az újjáéledt Lengyelországban; s felekezeti aggresszívítástól eltekintve, mind több tért hódítson muraiunk is a szívek­ben és a lelkekben. Ezért újítom fel én is ma — mártír-püspökünk halálának évfordulóján — az S áldott emlé­kezetét.

„Ki volt Dávid Ferenc?" — Eddig csengő-bongó rí­mekben énekeltem róla. Most ezekben az egyszerű sorok­ban méltatom munkáját és egyéniségét. Nem végezek ta­lán fölösleges dolgot, ha ezzel kapcsolatban élete folyását is végig kísérem nagy vonásokban s csak itt-ott állok meg egy-egy nevezetesebb határkőnél, — amelyek az ő életében a különböző — egyenes vonalban haladó — fej­lődési fokozatokat jelentik.

A hagyomány szerint 1510-ben Kolozsvárt született.. Apja becsületes csizmadia-mester: Helter Dávid; neve; után ítélve, szász eredetű. Anyja magyar nemes asszony. A germán és a magyar faj szerencsés találkozása. Dávid. Ferencben mind a kettőnek jellemző tulajdonsága megvan,, mégpedig harmonikus egészet alkotva, egymást kiegé­szítve ... Dávid fia, Ferenc (Franciscus Davidis) még csak porban játszó gyermek, amikor Wittenbergben fel­hangzik a híres kalapácsütés a vártemplom ajtaján; de az isteni Gondviselés úgy akarta, hogy szülővárosában és Gyulafehérvárott nyert iskoláztatása s utóbbi helyen több évi tanári és papi működése után ő is megálljon a világ­történelmi fontosságú templom kapuja előtt s Luther és Melanchton lábainál ülve egészítse ki azt a humanista műveltséget, amelyet szülőföldjén szerzett .. Akkoriban az egész világ forrongott: ő se maradhatott nyugton. A vallási kérdések votak mindenütt előtérben; csakúgy, mint napjainkban a szociális problémák. Egyszerű papi lelke nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy mást; higyjen és megint mást hirdessen. Amint gondolkozott, úgy óhajtott élni is: összhangban Isten és a természet tör­vényeivel az erkölcsi világrend védelme alatt.

El lehet képzelni, hogy a 35 éves ifjú, már mint meg­lett ember, milyen nehéz szívvel hagyta el hazáját az akkori (1545.) nyomasztó viszonyok között; Mohács után, amikor az ország szent testét darabokra szaggatta a hó­dító zsarnok s a dúló pártviszály. Ő azonban nem töp­reng azon, amin úgyse tud segíteni; nem engedi át magát valamely fatalista ömlengésnek, amely az édes Haza meg­mentését csodától várja és reméli, Ő dolgozik. Ö képezi magát, hogy mire Isten kegyelméből ismét hazatér, tanácsadója, vigasztalója és nagy tettekre buzdító vezére legyen elárvult nemzetének. A wittenbergi és páduai négy esztendő nem is röppent el fölötte hiába, A külföldi mes­terek mellett még csak tanítvány; de idehaza hamarosan mesterré növi ki magát. Azokban a teológiai és bölcsé­szeti tanulmányokban, amelyeknek oda szentelte erőinek legjavát, latin és magyar nyelven egyaránt sokrendbeli bizonyítékát adta jeles készültségének, kielégíthetetlen tudásvágyának, emberismeretének és bölcs mérsékletének. A magyar nemzeti nyelv és irodalom majdnem annyit kö­szönhet neki, mint a következő században Pázmány Pé­ternek. A bibliában való rendkívüli jártasságát pedig még ellenfelei is hódolva ismerik el.

Hazatérve, egyelőre Besztercén és környékén az ottani papság és tanítói kar szellemi vezére, ami kitűnik abból a válaszból is, amit a Ferdinánd király által kine­vezett Bornemisza püspök meghívó levelére és dorgatóriumára adnak. Azt még csak elszívelik, hogy az egyházi kor­mányzat dolgában rendelkezzék; de az Isten igéjének hir­detésében nem hajlandók feladni azt a nyílt álláspontot, amelyet a Luther-féle reformáció fuvallatától érintve ma­gukévá tettek. Ilyenformán a gyulafehérvári zsinatra — ad audíendum verbum — el se mentek. A katolikus reverenda alatt már lutheri szív dobog. És miért ne? Hiszen Honterus már kiadta a maga „Reformációját" s ennek alapján a szász városokban már lutheri módra szervezték az egyházat ... Nagyszeben — Brassó jártak elől jó pél­dával. Nyomon követte őket Beszterce és Kolozsvár, és Siebenbürgen többi tagjai. Szóval — vallási téren — egész kis fiók-renaissance keletkezett Erdélyben. És ennek dalla­mában a domináns mindinkább Torda lészen. Időrendben egymásután itt tartott országgyűléseink bevett vallásnak nyilvánítják a római katolikus mellett a lutheránus vallást (1552,), később a kálvinistát (1564,} s végül az uni­táriust (1568.), amiről már fennebb megemlékeztünk. Utóbbit még kifejezetten megerősítik az 1571-iki maros-vásárhelyi országgyűlés végzései, amikre úgy lehet tekin­teni, mint a fejedelem végrendeletére.

Ki magyarázza meg nekünk ezt az általános forron­gást, ezt a nagyszerű átalakulást? Vajon csak az újság ingere, a kíváncsiság hajtotta az embereket egyik árnya­lattól a másikig? Vajon a vezérek és igehirdetők vonzó egyénisége gyakorolt a hívek lelkére olyan ellenállhatat­lan befolyást, hogy korábbi egyházi kötelékeiket elhagyva, seregestül csatlakoztak hozzájuk, készen őket tűzön-vízen át követni? Vagy mélyebb oka és alapja is volt — kellett, hogy legyen — ennek a rendkívüli dolognak? .., Bizo­nyára, mindez lélektani alapon történt. Hogyha egyszer megingott a hitele a régi egyházi tanításoknak, hogyha -megszűnt vonzani a pompázó szertartás, és pusztába kiáltó szó lett a pápai átok s a bűnbocsátás egész rend­szere megingott, — akkor ezt valami úton-módon okvet­lenül pótolni kellett. És pótolta is, mégpedig hatalmasan és végérvényesen pótolta — az anyanyelvünkön kezünkbe­adott Biblia; pótolta a „királyi papság és szent nép" csodaszép eszménye és az a krisztusi szeretet, amely a Reformáció egyházának legfőbb törvénye. Csakhogy, ter­mészetesen, mindezt kinek-kinek maga-magán kellett ta­pasztalnia, fokozatosan végig élnie. Ez a lelki folyamat csak úgy kívülről meg nem érthető. Meg se közelíthető ... Dávid Ferenc is a saját lelkében élte át a reformáció különböző fázisait. S bár ezt nála — mai szemmel nézve — sokan állhatatlanságnak, ingatag jellemnek tekintik, én legfőbb érdemének tartom, hogy le tudott mondani olyan méltóságról, amely őt hitelvei módosultával meg nem illette; s mint egyszerű lelkipásztor állott újból a munkába, hogy azt az 8 legszentebb ideája és meggyőződése szerint tökéletességre vigye.

De hadd beszéljen ő maga!

,,... Én elébb Luther műveit olvasván, a szász eklézsiáknak hitét fogadtam el. Látván a reformáció tovább­fejlődését és az idő szellemének megváltozását, minthogy a helvét hitvallásúak a szász eklézsiák több tévelygését elhagyták, azokhoz csatlakoztam s állhatatosán velők vol­tam addig, míglen a sor az örökélet ama sarkalatos kér­désére került, melyért és melynek nevében Isten belső ihletését követve, tőlük is, és minden más egyháztól el­válni kényszerültem. így jutottunk a kisebb dolgokról a fontosabbakra az Úr parancsolatából ..."

És ez az ö számára nem új vallás, hanem „orthodoxa Fides" ... "az egész szentírásból való igaz tudomány" ... A reformáció a bibliát tette a hit egyetlen alapjává: — „ő csak olyat tanít, ami a bibliában megvan, míg az ellen­kező fél tanítását egyetlen bibliai hely se támogatja" ... „Nincs nagyobb esztelenség, mint külső erővel kényszerí­teni a lelkiismeretet s a lelket, amely felett hatalommal csak teremtője hír" ... Ilyen alapon és ilyen okfejtéssel meg tudom érteni, hogy ugyanaz a Dávid Ferenc, aki mint lutheránus pap és püspök Stancaró és Kálmácsehí Sánta Márton kálvinista ízű tanítása ellen szóban és írásban hatalmasan viaskodik, a Kálvin iratainak áttanulmányo­zása után, kivált az Urvacsora magyarázatában, feléjök hajlik s miután a szászokkal nem sikerült megegyezésre jutnia — azok mereven ragaszkodván a „hoc est corpus meum"-ra támaszkodó lutheri állásponthoz — nyíltan hoz­zájuk csatlakozik. Ott is csakhamar eléri a püspöki mél­tóságot, mint az erdélyi kálvinista egyház hivatott vezére, akiről újkori történetíróik is nagy elismeréssel emlékez­nek meg; bár további lépését, amikor velők is szakított és az istenegység alapjára helyezkedve, az unitárius egy­házat megszervezte, kemény szavakkal elítélik s azt az egykorú történetíró szavaival szólva — ízlés dolga — pestises tudománynak nevezik.

Egyéb se kellett Meliusnak, az eddigi jóbarátnak és munkatársnak, a híres-neves, nagyhangú és nagytudományú debreceni püspöknek. Hogyha gyűlölte a katolikus egyházat s írt, beszélt és izgatott ellene úton-útfélen — a tömegszenvedély fölkeltésétől se riadva vissza — még százszorta jobban gyűlölte, amint ő nevezi: Árius és Sabellius tudományát, „Servét vargájának bolond és gye­rekes álbölcseletét", amelyet, többi társaival szövetkezve, megcáfolni igyekezett. Kész volt debreceni articulusait a fejedelem elé terjesztem, mely szerint „az eretnekeket meg kell kövezni, az egyházból ki kell zárni és a világi hatalom által a pallosjognál fogva meg kell ölni." — Még szerencse, hogy Dávid Ferencnek pártfogója akadt Blandratában, a király udvari orvosában s magában a fejede­lemben, János Zsigmondban, aki őt udvari papjává fo­gadta és nyomdát rendezett bé neki Gyulafehérvárott. Itt jelentek meg egymásután Dávid Ferencnek védekező ira­tai: tudományos művek latin nyelven, népszerű ismerte­tések, prédikációk magyarul s a hitvitáknak az a bonyo­lult anyaga, amit a mai olvasó már csak nehezen emészt meg; de úgylátszik, hogy annak a kornak a szelleme — az eszmék tisztázása végett — azt is megkívánta. Ezek közül a hitviták közül kiemelendő a gyulafehérvári (1568.), melyről hazatérve, Kolozsvár piacán, egy kerek kövön állva, számolt be Dávid Ferenc s beszédével úgy föllelke­sítette a tömeget, hogy vállaikon vitték be a piaci nagy templomba, amely azután 150 évig az unitáriusok birto­kában volt.

Ennél jóval fontosabb a nagyváradi disputa (1569.), amelyen a fejedelem egész kíséretével részt vett s min­denképpen azt óhajtotta, hogy a vallási kérdések végre-valahára rendeztessenek. Ezt a felvilágosult uralkodó népei javára így fejezi ki: — „a mü birodalmunkban mü azt óhajtjuk, hogy szabadság legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a lelkiismeret semmire erőszakkal nem vitethetik." — Itt is Dávid és Melius a fő vitázó felek; s mellettük felvonulnak az ő fegyverbarátaik is. Vége-hossza nincs a vitának, amelynek főbb pontjai a következők:

I.  Ki az egy Isten?

II.  Ki az Isten fia?
III
. Szentlélek.

IV. Krisztus istensége.

Ennek a vitának a hittani eredményét Dávid a nyomta­tott kiadásban így foglalja egybe:

„I. A menny és föld teremtője nem hármas, hanem csak egy az egy Isten mindeneknek felette van -— mindenek tőle vannak Krisztusnak Atyja, a világosság­nak Atyja és minden jő kútfeje."

„II. A mi Urunk Jézus Krisztus az Atya Isten áldott szent Fia, aki öröktől rendeltetett a mi üdvösségünkre; test szerint ember, de a Szentlélek és Istennek benne lakozása Istenfiának és Istennek bizonyítja, akit tisztelünk és imádunk"      

„III. A Szentlélek az Atya Isten mindenható ereje, mely megjelent az első teremtésben, és a másodikban is, a Jézus Krisztusban. A Szentlélek ajándék, tanítómes­ter, vigasztaló; az igazság lelke, mely bizonyság arra, hogy Isten fiai vagyunk."

 Ennek a hitvallásnak    alapján azután 1571. január  6-án a Marosvásárhelyen tartott országgyűlésen megnyeri vallásunk a szentesítést s a vele járó alkotmányos bizto­sítékokat. Ezt a külső tekintélyt megadta az unitárius uralkodó jóindulata; de emellett az unitárius hitben gyö­kerező mély meggyőződés volt az, amely egyházunkat a századok viharai között mind a mai napig fenntartotta. A fejedelem ekkor már betegeskedett s nemsokára, még ez év március 14-én meghalt, 31 éves korában. Utóda a fejedelmi székben Báthory István lett, a katolikus főúr, aki vetélytársát, az unitárius Békés Gáspárt, később nyílt harcban is legyőzte s hívein kegyetlen bosszút állott,

Báthory úgy vélekedett, hogy a kis ország nagy nyomorúságának a három nemzet külön-külön érdekei mellett a sokféle vallási megoszlás s az ezzel járó sok civakodás az oka; s ezért a rendcsinálást mirajtunk, a szélső bal­szárnyon, az unitáriusokon kezdi ... Dávid Ferenc — már nem udvari főpap többé. Báthory az unitárius nemeseket a fejedelmi udvarból eltávolítja, A nyomdát elveszi. Az iratok, könyvek nyomtatásának ellenőrzésére behozza a censurát. S végül több ízben szigorú törvényt hoz a további újítások (innovatiók) ellen. Ez volt az a tör, amely­be Dávid Ferenc nyughatatlan lelke azután szépen belé is esett; mert ő a nagyváradi hitvallás alapján máris el­távozott azoktól, akik a háromságos hitnézetet vallották, jóllehet a Krisztus istenségét nyíltan még meg nem ta­gadta.

Serveto könyve „A kereszténység helyreállításáról" — s a saját logikus feje, az igazság folytonos keresése közben meggyőzte öt arról, hogy a Krisztust az Atyával egyenlő istentisztelet és imádás nem illeti meg; s ezt előbb bizalmas körben, később nyíltan a templomi szószé­ken s könyveiben is hirdetni és fejtegetni kezdette. Eb­ben a felfogásában mögötte állott egy 3-400 főből álló papi tábor, akikkel 1578. elején Tordán zsinatot tartott, ahol is a következőkben állapodtak meg:

„Isten jóakaratából kezdtük támadni a háromságot és kimutattuk, hogy ez Isten igéjével nem egyezik; nyíltan vallottuk, hogy az egy igaz Isten Krisztus Atyja, nem három: Atya — Fiú — Szentlélek; ezt a tanítást állhatatosán megtartjuk és azt erősítjük, hogy ebben meg is akarunk maradni. Minthogy Isten­nek ez ismeretét követi a hit, az istentisztelet és imádás: belátjuk, hogy azt, ami csak az egy Istent illeti, sérelem nélkül másra át nem vihetjük. Az Isten igéje mindig különbséget tesz az Atyaisten és Krisz­tus között. Amit az atya fiának átadott, elismerjük benne; amiket pedig nem, azokról azt véljük, hogy nem kell az Atyától elvennünk. Mivel mi az egy Isten­nek eme hallgatóink előtt már régen kifejtett isme­retét tartjuk és a már egyszer lerakott alapot tovább építjük, kijelentjük nyilvánvalóképpen, hogy minket újítással bárki is törvénytelenül vádol."

Eddig a nemes egyszerűséggel, de teljes önbizalommal megírt védekezés. De hát ez maga, az ellenfél szemé­ben, a legsúlyosabb vádat tartalmazta, amelyben egyenesen ki van fejezve — az innovatio … Dávid Ferenc tehát veszedelmes innovátor (újító), akit korlátozni kell. Ezt megkísérli a nyáj kebelén belül Blandrata, aki Socinus Faustus segítségével egy féléven át meggyőzni igyekszik Dávidot arról, hogy ha kitart ezen az úton, akkor ön­magát is, egyházát is a legnagyobb veszedelembe sodorja. Amikor pedig se szép szó, se fenyegetés nem használ, nyíltan bevádolja őt, mint újítót, a fejedelem előtt.

 

5

 

2 —


 

Erre azután már gyorsan peregnek az események a tragédia végkifejlése felé. Fejedelmi parancs, a Báthory Kristófé, eltiltja őt a templomi szónoklattól; házából ki mozdulnia nem szabad. Csak Tordára, — utóbb, a feje­delem kényelméért — Gyulafehérvárra kell mennie, hogy az ország rendei s a magyar és szász papság előtt számot adjon eretnekségéről. A nemesség mellette van. A papság nagy része elfordul tőle: — Krisztus keresztjétől is elfut­nak a tanítványok — még védője is alig akad. Veje, Trauzner Lukács, kolozsvári városi jegyző, felel a vád­pontokra a beteg, megtört aggastyán helyett, akit a sok munka és a méltatlan üldözés megőrölt. A tárgyalás má­sodik napján, 1579. június másodikán kimondott szenten­cia örökös rabságra küldi istenkáromló eretnekségéért a dévai vár börtönébe, ahol még azon év november 15-én nemes lelkét visszaadja Teremtőjének. Annak az egy igaz élő Istennek, akinek dicsőségét hirdette a szó varázsere­jével, a toll hatalmával, tiszta erkölcsi életével, türelmes keresztényi magatartásával s azzal a soha ki nem elé­gíthető szabadságvággyal, amelyet a saját kora meg nem értett, de amiért mi, késő unokák, — Torda, Kolozsvár, Déva stációin keresztül — örökre hálásak vagyunk hal­hatatlan emléke iránt.

 

 

Előadás a budapesti Dávid Ferenc estélyen. Megjelent az Unitárius Értesítő 1922. (I.) évfolyamának nov. számában.

 

 

 

 

 

Így szólt  a  mester

 

 

„Az én nevembe' ketten, avagy hárman

Ha egybegyűltök, én is ott vagyok;

Fölöttetek, a néma éjszakában,

Az én keresztem újra fölragyog.

S amit az én nevembe' kértek,

Az én Atyám megadja nektek!"

— így szólt a Mester, hangja lágyan zengő,

Minden szava egy boldogabb jövendő.

 

Így szólt a Mester! — És a hű tanítvány

Nem ingadozik többé, mint a nád;

Ajkát rajongó, szent beszédre nyitván,

Teremt naponta új meg új csodát.

Hiába zúg a vész, a tenger:

Azért az úr az igaz ember,

Aki ott jár-kel rendületlen, bátran,

Habok fölött a Mester nyomdokában.

 

Oh, ez a lélek járt, mint bujdosó rab

A vérfagyasztó cirkusz fövenyén;

És ez a lélek volt az áldozó pap

A földalatti sírok rejtekén.

És ez a drága házi-oltár,

Ez a szárnyaló régi zsoltár;

Eleven fáklya Néró udvarában,

És zord keresztes, harcok viharában.

 

Mint a futótűz, szertecsapkod lángja

A bús avarba', csapkod szerteszét,

És meg sem áll nagy, hősi haragjába',

Mígnem felölti újra ős mezét:

A régi köntöst — annak mását —

Az igazi Krisztus palástját,

Amely örökkön egy darabból állott ...

S a hamvakon derít egy új világot.

 

Az új világban Isten és az ember

Egymást megérti; egy az ég s a föld

És áradozza boldog érzelemmel,

Hogy régi vágya mind, de mind betölt.

—  "Ecce sacerdos magnus"… hangzik,
S a lelkeken is átviharzik

Egy glóriás név, neve Dávidunknak,

Mi diadalmas, szép apostolunknak.

 

Jött ... És nyomán jövendő századoknak

Barázdáiba hullt a drága szem;

Aranyvetési sarjadó magoknak

Ott szunnyadának lelke mélyiben.

„Jött ... látott ... győzött", mint a Krisztus,

A koronája — tamariszkus;

És Golgotája — magas Déva vára ...

— Áll és figyel: Virrad-e valahára?!

 

Ti voltatok a siratói hárman,

Ti: Hit, Remény és örök Szeretet;

De biztatok a nagy feltámadásban,

Amely Húsvétra elkövetkezett.

E hit világol sziklasírján,

Lángbetűit az égre szórván:

S agg Simeonnak ifjú Messiása —

Ím, itt a gyermek, annak égi mása.

 

Egy emberöltő volt a gondozója:

Gazdag, szegény, kicsiny s nagy egyaránt.

Egész világon leng a lobogója,

Mert üdvöt ád és „igaz tudományt".

— Világtalannak szemefénye,

A haldoklónak hív reménye,

Maradj velünk! És hordj bár szörnyű gondot:

El ne felejtsd, amit a Mester mondott.

 

 

„Az én nevembe' ketten, avagy hárman

Ha egybegyültök, én is ott vagyok;

Fölöttetek, a néma éjszakában,

Az én keresztem újra fölragyog.

S amit az én nevembe' kértek,

Az én Atyám megadja nektek" ...

— Imígy a Mester! — s hangja már csengő,

Minden szava egy szebb, egy boldogabb jövendő.

 

 

A Dávid Ferenc Egylet negyven éves jubileumán Kolozs­várott 1924. nov. 8-án elmondva.

 

 

 

 

 

 

Ami régi és mindig új

 

 

Alapige: „Az igazságnak útában vagyon élet: és az ő ösvényének útja halhatatlan." Péld. XII. 27.

Nagyérdemű Gyülekezeti Kedves Testvéreim!

A történelem ítélőszéke előtt három nagy világese­mény játszik döntő szerepet. Az egyik a kereszténység, amely egy új lelki világ teremtésének isteni művét vállalta. s azt a Mester szellemi hagyatékában meg is valósította. A másik a reformáció, amely fejében és tagjaiban óhaj­totta megjavítani az egyházat s tanaiban és alkotmányá­ban visszatért az ősi alapokra, amelyek hitünk könyvében, a bibliában, meg vannak örökítve, A harmadik: a fran­cia forradalom, amely politikai változata a reformáció­nak, s túlzásai és tévedései dacára is neki köszönhető a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjének egyete­mes térfoglalása az egyén joga és a népszuverenitás alapján.

Az említett három világesemény közül minket a mai. kegyeletes ünnepen a reformáció érdekel közelebbről; jól­lehet annak gyökérszálai messze visszanyúlnak a keresz­ténység első századaiba, amikor még a Mester tanítói te­kintélye inkább a vonzás törvényén épült fel; kizárva minden lelki kényszert és minden anathémát. A négy evangéliumban megnyilatkozó ősi egyszerűség, a csodákat körülsugárzó gyermekded báj, a Mester és tanítványai kö­zött a közös cél jegyében fennálló, testvéri szent viszony, az ember istenfiúságának egyetemesen elismert törvénye és annak, mint megdönthetetlen igazságnak kodifikálása az utolsó nagy jelenetben, a Golgotán - mindez a Hit szemeivel nézve, úgy tűnik fel, Kedves Atyámfiai, mintha időről-időre meg-megújuló tapasztalatai lennének a haladó emberiségnek,    amely   sorsát és   üdvösségét a jelenvaló földi világon felül egy eszményien szép és gazdag élethez, az Isten országához kapcsolja.

Ebből a távlatból tekintve, sok minden, ami valóban régi, az újság ingerével jelentkezik; pedig a gyökér ugyan­az, csak a talaj és az éghajlat minősége szerint más a  színe, más az íze a gyümölcsnek. Külső alakját megtartja  ugyan, de a belső tartalom sok variációt rejt magában ...

Ki fogja ezt a rejtélyt megoldani? Ki fogja végre kimondani, hogy ami a természet életében, mint örök norma szerepel, ugyanaz a kulcsa a szellemi világnak is, sőt ami a függés érzetét illeti, állapítsuk meg teljes bizonyossággal, hogy amannak van szüksége az utóbbira s nem megfor­dítva, jóllehet a két dominium, a földi és a mennyei, örök­től fogva kölcsönhatásban áll egymással. Csak az tud iga­zán imádkozni, aki az egyiknek érdekein felülemelkedve, testestől-lelkestől bele tud   illeszkedni a   magasabbrendű környezetbe, ahol idő és tér nem játszik szerepet.   Csak az tud igazán dolgozni, aki mintegy íródeákja annak a felülről jövő isteni sugallatnak, amelynek önként enge­delmeskedik. Csak az ismerheti meg az igazságot, aki a dolgok és jelenségek külső burka alatt a bennök rejlő magot, a lényeget kutatja s nem elégszik meg annak egy­szerű registrálásával, amit éppen szabad szemmel meg­látott.

A lélek szemeire van szükségünk már csak ahhoz is, hogy saját magunkat megismerjük. És a velünk együtt egyazon magasztos célra elhívott testvér-lelkek se nyílnak meg más fórum előtt. Amiből önként következik, hogy az egyetemes lélek, az örök Teremtő is, elrejtőzik és félre­vonul minden olyan kísérlet elől, amely Öt, a kibeszélhetetlen Bölcsességet, szavakba akarja önteni, rendszerbe akarja foglalni... A Végtelen már önmagában tiltakozik mindennemű korlátozás ellen. Vele szemben csak egy ar­gumentumnak lehet és van helye. Amit a hívő lélek így fejez ki: Hallgatok.. . s imádkozom. Ennek a beszédes igazságnak hódolt Jézus, amikor ártatlansága érzetében bírái előtt hallgatott. És az ő áldott nyomdokain haladva, mindazok, akiknek Isten kegyelméből részük volt az em­beri civilizáció előbbrevitelében s a fejlődés történetét nem tekintve lepecsételt könyvnek, élőszóval és írásban, könny- és véráldozatban hozzájárultak az isteni kijelentés tolmácsolásához a saját koruk és az eljövendő nemzedék számára.

Tisztelet és dicsőség adassák nékiek, még haló po­raikban is, az Urnak oltára előtt, amelyet Melchizédeknek - (az igazság királyának) rendi szerint szolgáltak hithűség­gel, csüggedetlen kitartással, kereszt kínja, máglyák láng­ja s bilincs terhei között, mint egy új megváltás aposto­lai! Földi sorsukat tekintve, akármilyen szomorú véget értek is, bátran idézhetjük — Róluk emlékezve — szent­igénk szavait: „Az igazságnak útában vagyon élet, és az ő ösvényének útja halhatatlan." Szándékosan választot­tam ki ezt a helyet az Ó-testamentum lapjairól a mind­járt le is fordítom azt az Uj-testamentum nyelvére, ahol Jézus — földi és mennyei hivatásának teljes és tökéletes átérzésében — így szól: „Én vagyok az út, az igazság és az élet'' ... Ami ott még csak a logikai okfejtés műve, Jé­zusnál már személyes élmény: Isten útját járja, Isten igazságát hirdeti és az örökkévalóságba fogantozva, isteni életet él.

 

Aki egyszer rálépett erre az útra, arról se jobbra, se balra le nem térhet, ha csak ön vesztébe nem akar rohanni, És — úgy hiszem — mindannyian jól tudjuk, hogy ez az út nem a mindennapi élet jól kitaposott széles országútja, amelyen a tömeg jár-kél föl és alá, mintegy önmagának tetszelegve, hanem a keskeny ösvény erdők mélyén, szir­tek rejtekén, amelyet csak a kiválasztottak ismernek és követnek, egyedül lelkiismeretük parancsszavának enge­delmeskedve, amely Isten szava a saját szívükben.

           Ezt a benső szózatot követte az a hősi lélek, az a ve­zérlő szellem, a XVI. század eszméinek tántoríthatatlan harcosa, a mi Dávid Ferencünk, akinek emlékét — mártírhalálának 350. évfordulóján — mint az ő életművének örökösei, Isten iránti mélységes hálával és alázatos tiszte­lettel újítjuk fel a mai kegyeletes ünnepen ...

       Ki is volt ez a Dávid Ferenc? Sokan kérdezik, mintha nem tudnák, hogy ő volt abban a forrongó korszakban a Krisztus anyaszentegyházának egyik leghívebb munkása, akinek tisztult hiténél és széleskörű tudásánál csak türelmessége és loyalitása volt nagyobb. Egyben tanító és tanítvány, akire egész Erdély felfigyel a vallási megújhodás mozgal­mai közepette: a jobbágy és a nemes, a fejedelem és a szabad székely, akinek függetlenségi harcát ő látta el a maga fegyvertárából örök időkre szóló szellemi fegyve­rekkel. Tanító és tanítvány, aki bár könyv nélkül tudja a Bibliát, szívesen leül a Krisztus lábaihoz, hogy a hegyi beszéd erkölcsi magaslatáról újból és újból hallhassa s így annál jobban megérthesse az élő kijelentés újvilágot teremtő szózatát. Nála ugyanis a Krisztus tanítása nem holt betű, hanem éltető és elevenítő lélek. Ennek jegyé­ben küzd — munkál, támad — védekezik, tűr — szenved — megbocsát, mindig és mindenütt az eszményt tartva szem előtt, amelyet az egész világ lelkiismeretét felrázó és megdöbbentő módon   hirdet, amikor a párisi   vérnász szomszédságában felállítja a tordai tilalomfát az 1868-iki országgyűlés végzéseiben, kijelentve, hogy hitét és vallási meggyőződését ki-ki szabadon vallhatja és hirdetheti...

 

                   Örök dicsősége ez Dávid Ferencnek és az unitárius fejedelemnek, János Zsigmondnak, akik az uralkodás mű­vészetét Jézustól tanulták s az ő szellemében szolgáltak másoknak, mindenkinek, ezúttal kétségbevonhatatlant „az Úrnak nagyobb dicsőségére"... Élő szóval és írás­ban, tudományos művekben és lelkes szónoklatokban, bölcs mérséklettel folytatott hitvitákban, könny- és vér­
áldozatban hirdette és meg is valósítá Dávid Ferenc a szent eszmét, az örök igazságot, amelynek ösvénye hal­hatatlan. Ennek az igazságnak útában — mint az írás
mondja — élet vagyon a mi számunkra .-.. Élet: munkás élet, küzdelmes élet, diadalmas élet... Élet, amelyet élni érdemes; mert a pálya véghatáránál vár a jutalom. Elme­rülhetünk s illetve újjászülethetünk a Tökéletes Élet vég­telenségében, ahol a földi korlátok eltűnnek, a különböző nyelvek megszűnnek; ahol látunk színről-színre, szemtől­
szembe; ahol a hitnél nagyobb a reménység, a remény­ségnél nagyobb a szeretet s a szeretetnél is nagyobb az Egy Őmagától való Felséges Isten, Krisztus által a mi
közös mennyei, édes Atyánk, kinek nevére térjen e napon is minden áldás, tisztesség és hálaadás — örökkön örök­ké! --------------- Az Ámennél még várjunk egy kicsit!

Nagyérdemű Gyülekezet! Kedves Atyámfiai! — Az Áment nekünk—nektek, Dávid Ferenc szellemi örökösei­nek kell oda tennetek ennek a beszédnek és minden ti beszédeteknek a végére. Sőt, ha igazán lélekben követni óhajtjuk és óhajtjátok a főpásztort, elejétől végig Ámen­nek és igennek, pozitívnak és Isten lelke által sugalmazottnak kell lennie minden beszédünknek, minden csele­kedetünknek, Dávid Ferenc nemcsak beszélt, hanem cse­lekedett is. Hitéért és meggyőződéséért a dévai vár börtönében érte utól a „Consummatum est” modern bizonyságtétele: - - „Ami régi és mindig új … „ Elmondhatjuk róla híveivel együtt az egész világon: „Bizony ez az ember Isten fia volt!” … Ámen.

 

 

     Dávid Ferenc halálának 350-ik évfordulóján a budapesti Koháry-utcai templomban 1929. nov. 16-án rádió közvetítéssel elmondott egyházi beszéd.

 

 

 

„Egy az Isten”

 

„Nekünk egy Istenünk van,  amaz Atya, akitől mindenek, mi is abban vagyunk."

Kor. VIII. 6.

Istennek hívei, kedves Hallgatóim! Az apostoli Hit­vallás első tételét az unitárius egyház minden fenntartás nélkül elfogadja s többi keresztény testvéreivel és az egész Világ hívő lelkeivel együtt boldog hittel vallja az egye­temes, nagy igazságot: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében."

Ebben a hitemben megerősít engem mindaz, amit magam körül látok a természet világában, ahol rend és törvényszerűség uralkodik, s ahol a tavaszi virulásnak és az őszi hervadásnak megvan a maga egységes előfeltétele és megvan a maga kiegyenlítő fenséges harmóniája. Nem tudok elképzelni olyan embert, aki a csillagos égbolt alatt megállva, ne csodálattal és az örök Alkotó iránt érzett hódolattal tekintene föl a fejünk fölött mértani pontos­sággal keringő világokra. Amit a képzelet csak kigondol­hat, amit a tudás csak kimeríthet, amit a művészet létre­hozhat, az mind kevés a hitnek ahhoz a bizonyosságához képest, ami engemet lekötve tart és mégis fölszabadít, mikor a Teremtőt az ő műveiben szemlélem ,.. Szemlélem és elgondolom, hogy én is, én is része vagyok a nagy egésznek.

Ami törékeny testemet illeti, lehet, hogy én is csak annyira tarthatom magamat, mint a zsenge fűszál, vagy a fűszálon csüngő bogárka, mint az erdő dalos madara, vagy a bérei sas, amely fészkét a szellős magasban, szé­dítő szirtek szomszédságában rakja. Meghajlok én is, mint a fűszál; sejtések után indulok, mint a bogárka; örömem­nek dalban adok kifejezést s a bérci sassal együtt áldom és élvezem a szabadság üde levegőjét. De amikor ezt te­szem, tudom, hogy ki előtt hajlok meg; tudom, hogy ki vezérli sorsomat; tudom, hogy kit kell dicsőítenem; és tudom, hogy a szabadság az én számomra a földön életet, lelkemnek a mennyben üdvösséget jelent.

Ez a tudásom és ez a büszke öntudatom, az Istennel való személyes kapcsolatom alapján azt jelenti, hogy jó magam is ugyancsak teremtmény vagyok a Teremtő műhelyében — sár a Fazekas kezében —, de felruházva mindazokkal a lelki tulajdonságokkal és szellemi képessé­gekkel, amelyek bepillantást nyújtanak nekem az égi Atya világkormányzó bölcsességének titkaiba.

Kedves Atyámfiai! Itt már egy ébredő lélek áll szem­ben az örök Igazság fényforrásával. Készen minden perc­ben arra, hogy újabb és újabb kijelentést és magyarázatot fogadjon el ,de mindig csak a maga mértéke szerint. Ez is éppen olyan törvényszerű, mint a haladásnak, a lelki fejlődésnek, a tökéletességre való törekvésnek nemes ösz­töne ... És oh mily boldog közöttünk az, aki napról-napra — gyermek-, ifjú-, férfikorban — alapvető, ősi tanúságok mellett erősítheti meg a maga benső vallásos meggyőző­dését s amikor ajkára veszi a szózatos szent igét: „Ne­künk egy Istenünk van!" — érzi, tudja jól, hogy ebben a fölemelő hitben találkozik letűnt idők hitvallóival és eljövendő korszakok ígéretes nemzedékével.

Még a kételkedés is mellette bizonyít, mert a száza­dok folyamán nem egyszer előfordult, hogy egyesek, a saját külön útjaikon járva, csak nagykésőre jutottak jobb meggyőződésre; de amikor önmagukat legyőzték, a lelki harcból az Isten nagy neve került ki diadalmasan s mint emésztő tűz, megtisztította a megalázkodott lelket mindennemű tévelygéseitől,

A sivár tagadással se sokra mennek azok, akik csak parancsolni tudnak, de engedelmeskedni nem. Végtére is, a nép lelkében szunnyadó áhítat meg fogja találni a maga „eikon"-ját, amelyet őseitől örökölt; s a benne rejlő szug­gesztív erőnél fogva meg fogja vívni a maga forradalmát, hogy visszahelyezze Istent, az égi Atyát, e földön is a maga jogaiba. Ezért a győzelemért máris imádkozik a jobb lelkek alázatos serege: gyermekek a gyermekekért, akiknek lelke szárnyairól leverte az ártatlanság hímporát a Sátán filozófiája; serdülő lányok a leányokért, akiknek a becsületén átgázolt a durva önzés; templomok népe a templomokért, amelyeknek falai között egy idő óta nem csendülhet föl a zsoltárok és kantikulumok megnyugtató dallama.

Hitem — tudásom — kételyem — tagadásom, örök vergődés kínjai között is, csak Hozzá vezérel. Hozzá, aki az emberiség sokezeréves történetében a Törvény uralmá­val, az Evangélium békességével és a Szolgálat szentsé­gével megmutatta, hogy ezek mind az Ő nevelő eszközei, és hogy Neki éppen úgy szüksége van mireánk, mint ahogy nekünk szükségünk van Őreá. Kölcsönhatásban állunk egyik a mással; s bár mi magunk kötve vagyunk a napok és órák kimért rendjéhez, vannak olyan perceink is, amelyek az örökkévalóság jegyében folynak lé s lelki rokonságunknak feltétlen bizonyságai ...

Amikor jót teszek, amikor, szépet álmodom, amikor megbocsátok, amikor fölülemelkedem önmagamon, amikor a saját életem árán megmentem a másét, amikor az igaz­ság győzelméért meghalni is kész vagyok: akkor nem a magamé vagyok. Akkor az Istené vagyok. Azé az égi Atyáé, aki énbennem megtalálta az Ő gyógyító irgalmasságának eszközét, megtalálta az istenfiúság fénykörével ékesített szolgát, akit magához emel, hogy én is Őbenne, az Ő szeretetének melegében éljek s érezzem azoknak áldottságát és boldogságát, akik az Ő lelke által vezérel­tetnek.

„Nekünk egy Istenünk van!" — Mindenható, minden­tudó és mindenütt jelenvaló, legfőbb és legszentebb Való­ság. Tanúságot tesznek mellette a Biblia könyvei is, amelyek mintegy 3000 év vallásos irodalmát őrizték meg a mi számunkra az isteni kijelentés bizonyságával. Mózes törvényt ád a népnek: Isten nevében adja .. . Józsué elfog­lalja az ígéret földjét: Isten nevében és segítségével végzi be az új honfoglalást. A bírák — Isten nevében ítélnek. A királyok Isten kegyelméből uralkodnak. A próféták Isten ügyének szóvivői, feddőzve és dorgálva nemes ha­raggal a bálványozókat, de vigasztalva és lelkesítve azo­kat, akiknél az Úrnak félelme minden bölcsességnek kezdete      A nagy Keresztelő az Isten    országába hívja- hívogatja a megtérni vágyó lelkeket. Jézus Krisztus pedig már egyenesen reájok mutat s azt mondja: „az Istennek
országa tibennetek vagyon"... A tanítványok — külde­tésükhöz híven — apostoli buzgósággal hirdetik tovább a magasztos igét és maguk is egyre mélyebben elmerülnek
az írásokba, mert nékik úgy tetszik, hogy azokban „örök­ élet" van az ő számukra.

 

Nemzeti és egyetemes emberi vonatkozásban tehát nyilvánvaló, hogy a történelem folyamán lépten-nyomon találkozunk az Isten nagy nevével, A történelem — akár­csak napjainkban — az isteni igazságszolgáltatás színtere, ahol nekünk is, egyeseknek, akárhányszor rettentő képek és próbák között lehet és kell föltalálnunk az erkölcsi ta­nulságot, amit egy küzdelmes, munkás élet során a ma­gunk és szeretteink javára fordíthatunk.

Tegyük ezt most is. És ismerjük meg, hogy a mi gondviselő jó Istenünk még a csapásban is jót tehet ve­lünk ... Amikor ugyanis — mint az én esetemben — el­veszi tőlünk az édesapát egy égzengés vakító és fülsike­títő dördületében s attól a perctői kezdve, már az anya­méhben pártunkat fogja, kedveskedik nekünk, szolgála­tába hívogat, elindít az élet útján, fegyelmez, véd és oktat, biztat és lelkesít s a titkon ejtett árva könnyekben örök ifjúság kegyelmi harmatát gyűjtögeti a mi számunkra, hogy a lélek ki ne szikkadjon, a hit meg ne rendüljön, a reménység csalódásba ne ejtsen és a szeretet soha, de soha meg ne fogyatkozzék ...

Ez az égi Atya az én egy igaz Istenem. Az Ö gond­jaira óhajtanám bízni ebben a múlandó földi létben a saját gyermekeimet, szeretteimet és az összes testvér-lelkeket, akik most idefigyelnek a két magyar Hazában s hallották az én szívbéli szent vallomásomat azzal az Istennel szemben, aki lesújthat, de egyúttal föl is emelj aki megsebez, de viszont meg is gyógyít; aki a szolgaság bilincseiből királyi koronát kovácsol azok számára, akik Hívek maradnak Hozzá mindhalálig.

Szívvel-lélekkel ragaszkodik hát ilyen értelemben minden jó, hithű unitárius, ehhez az egy igaz Istenhez, aki mindnyájunknak szerető és megbocsájtó mennyei édes Atyánk. Mint ahogy Jézus maga, a mi példaadó tanítómesterünk is, Őbenne, az égi Atyában, találta fel a leg­főbb Jót, amiért és akiért élni érdemes. Ezért dolgozott a becsületes munkás szorgalmatosságával, örökkévaló hajlékot építve követői számára a mennyben. Ezért imád­kozott a hívő lélek buzgó áhítatával, közelebb hozva a fényes mennyországot — a földi vágyak és remények csalóka illúziói helyett — az imádságban elmerült Hívek meghitt csoportjához.

Kedves Atyámfiai! — Amíg úgy tudunk imádkozni, mint ahogy Jézus imádkozott az ő mennyei Atyjához, addig igaz lelki békesség lesz mindig a mi osztályrészünk, amit az apostol tanítása szerint ez a világ meg nem adhat, de el sem vehet. Ő engedelmes volt az ő Istene iránt. És ha mi is szintoly alázatos lélekkel követjük az isteni parancsot, bizonyára meglesz a mi óhajtott jutal­munk is: a saját lelkiismeretünk megnyugtató szózata mellett  a mindenható Istennek szent tetszése. Ezért pedig érdemes meghozni minden áldozatot: hogy t. i. mun­kánk és igyekezetünk, hódolatunk és szolgálattételünk, bűnbánatunk és engedelmességünk révén mi is Istenben maradhassunk s ne legyünk kiközösítve a Szentek egyességéből.

Igazolja ez a vallástétel, emberbaráti magatartásunk és erkölcsi codexünk a századok folyamán — a mi keresz­tény mivoltunkat is, amit egyes obscurus vidéki Káték — lelkűk rajta — kétségbe vonnak.

Nekem az ilyen bántalmakkal szemben elegendő vigasztalás a tordai Országgyűlés (1568.) határozata, amely János Zsigmond fejedelemsége és Dávid Ferenc püspök­sége idején törvénybe iktatta Erdélyben a vallásszabadsá­got, mint szintén az 1848. évi XX. tc. (Pozsony) 1. §-a az unitárius vallást — a protestáns testvéri közösségben — Magyarországon is törvényesen bevett, tehát keresz­tény vallásnak nyilvánítja: Recepta Religio,

Amíg Torda és Pozsony érvényben marad (azok pedig örökérvényűek a mi lelkűnkben), addig nem szükség ne­kem és nekünk, unitáriusoknak szégyenkeznünk ... Az Isten elfogad gyermekei gyanánt, mert Őelőtte nincsen személyválogatás; csak tetteinket nézi és aszerint bírál bennünket ... Jézus megbocsát, ha minden tiszteletünk és szeretetünk mellett is — egyedül az Atyái illető isten­tisztelettel őt magát nem imádhatjuk; hiszen ő maga mondja: „Miért mondasz engem jónak? Nincsen más jó, csak az egy Isten!" ... a Szentlélek pedig (jövő vasárnap) mihozzánk is eljő, hogy megalapítsa közöttünk, itt a ma­gyar Glóbuson, az egyetemes keresztény Anyaszentegyházat, Isten országát itt e földön, ahol lakozik Béke — Igaz­ság és Szeretet — ha Isten is úgy akarja, mondván: .,Ahol az Úrnak lelke van, ott van a szabadság." Ámen,

A budapesti Koháry-utcai templomban   1935-ben   rádió közvetítéssel elmondott egyházi beszéd.

 

 

 

 

DÁVID FERENC PRÉDIKÁCÍÓS KÖTETE

 

Epistola ad Letorem.

Minden hív és istenfélő Keresztyénnek, ki ez könyvei olvassa:

Ha külen külenféle szidalommal Atyámfia Keresz­tyén az te füleidet be nem töltötte volna az ellenkező fél, nem szükség volna semmi emlékezetet tennem és intést ez mostani írásom felől és predicatióim felől. De miért hogy ezeknek eczer én felőlem, ki adott sententiajok meg idegenített tégedet az igazságnak kérdezkedése felől, csak azoknál tudom lészen hasznos intésem, kiket az Atya az Christusnak adott, és kikről ő azt mongya, Minden ki az én Atyámtól hallott és tanult, az jőjen hozzám, Mert tu­dom, hogy ezekben az igazságról való kérdezkedésnek és tanulásnak szikrája találtatik, melynek üdővel fel kell gerjedni és lángot vettni.

Az hüvők és választottak értik, hogy nem új dolog, hogy az tanítók az istennek gyülökezetiben eképen kár­hoztatják egymást. Lehetetlen kedig, hogy ezen meg ne induljanak, de eképen indulnak meg azért, hogy nem minden válogatás nélkül az hamist mindgyárást igaznak mondanak lenni, avagy az igazat hamisnak, hanem megtartóztatván magukat az hívtelenségtől, istentől és az üdőtül várnak, mely az igazságnak Mestere: Ezeknél hogy haszontalan nem lészen kőnyőrgésem és intésem, vagyon reménségem és ezokáért Szent János első levelének má­sodik részéből vött mondást úgy mint itiletnek reguláját rövid beszéddel meg magyarázom, melyből nyilván meg tetczik mellik félnek vagyon igaz, avagy hamis tudo­mánya.

 

 

Hogy azért az Antichristusnak bélyegét homlokunk­ról levethetnők és az Christus áltál egyenest az Atya Istenhöz mehetnénk, ez predicatióknak ki nyomtatásának munkáját és gondját reám akartam venni: MÁSODZOR hogy az együgyü tanítóknak és lelki pásztoroknak némi­nemű forma adattatnék elejében, mikor az Atya istenről, ennek az ő egyetlen egy fiáról és az szent leiekről tanítani akarnák, minemű formát kövessenek.

 

Most az predica­tióknak csak első részét akartam kinyomtatni, ha az úr­isten életemet hosszabbítja, és erőt ad reá az több keresz­tyéni tudományoknak czikkelliről, és ezen renddel az egész derék szent írásból öszve szedegetvén predaciatiókat akarok írnom. Ha mit használtam, avagy használok az istennek gyülökezetiben, ez nem enyim, hanem az én istenemé, ha kedig nem használok (mert esmerem az én gyarló és tudatlan voltamat), akaratom ellen lőtt, mert nem magam hasznát, hanem az istennek gyülökezetinek építését akartam keresni, ám zúgolódjanak, káromoljanak bátor engemet az én ellenségim,   az   világosságnak Atyja, az mi Christusunknak istene látja és érti minden embernek titkait, ő lészen igaz itilő biró. Az Atya isten az Christusért bo­csássa meg a káromlóknak minden bűnöket és adjon ő nekiek itiletre    és    igaz    értelemre való lelket és igazgas­son   minden   hív keresztényt az világosságnak és békességnek utára. ÁMEN.

Albae Juliae.