KERESZTÉNYSÉG   ÉS  UNITARIZMUS

 

Írta:  VÁRI ALBERT

 

1938

 

 

A keresztény szó a történelem folyamán sokféle jelentéssel és tartalomban fordult elő. Némelykor szélesedett, kimélyült és egyetemes jelleget öltött, máskor szűkült és felekezeti korlátok közé szorult. A kereszténység elvi alapja Jézusnál és Jézusban keresendő. Ő magát e szót nem használta, de Ő az eredeti forrás, amelyből eszméi, igazságai folynak. Ő a „fundamentum”, amelyre a kereszténységnek épülnie kell.  Amit Ő tanított, az minden kereszténység, amit ő nem tanított, származzon akár Péter vagy Pál apostoltól, mégsem tartozik a kereszténység lényegéhez.

            Az a kérdés, hogy Jézus határozottan körülírta-e a kereszténység fogalmi körét? Megállapította-e, hogy mi az ő követésének a feltétele? Kik igazi követői? Azt tudjuk az evangéliumokból, hogy tanítványai megválasztásában nem külső szempontok vezérelték. Elhívta Pétert a halászháló mellől és Mátét a vámszedő asztal mellől. Erkölcsi oldalát vizsgálva azoknak, akiket maga mellé vett. Amikor a legfőbb parancsolatról kérdezték, akkor ezt mondotta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, szeresd felebarátodat, mint tegamadat”.  Amikor pedig tanítványait útjukra bocsátotta, akkor ezt mondta nekik: „Arról ismernek meg titeket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok”. Jn 13,35. „Aki a szeretetben marad, az az Istenben marad és az Isten is őbenne.”

            Sőt Pál apostol, aki a közgondolkozást egészen más térre irányította, s aki a jézusi igazságokat idegen elemekkel vegyítve teológiai alakba öntötte, kénytelen elismerni a jézusi kereszténységnek erkölcsi fölényét, amikor azt mondja: „Megmarad a hit, a remény és a szeretet, de ezek között a legnagyobb a szeretet”. 1Kor 13,13.

Törvény, tudomány, prófétálás, nyelveken szólás, önfeláldozás a szeretet által lesz értékes. E nélkül semmi az ember, mert a szeretetet semmi sem pótolhatja.

            Mégis Jézus örök szép igazságai közül egyről sem feledkezett meg annyiszor a kereszténység, mint éppen erről a legnagyobb parancsolatról. Az az elvi alap, amelyre Jézus építeni akarta az Isten országát, a gyakorlati életben elhomályosult s földi és világi érdekek kiszorították központi helyéről. A szép eszmény a valóságban elveszítette színét és jelentőségét. Az a lelki ország, melyben Jézus szerint nincs különbség zsidó és pogány között, mert mindnyájan egy közös Atyának a gyermekei, a mindennapi életben testvér-harcok színterévé lett, ahol a jézusi szeretet boldogítása helyett, gonosz indulatok uralkodtak. A szeretetnek egybefogó kapcsa helyett, ember és ember között áthidalhatatlan mélységek keletkeztek.

            Már az evangéliumi tudósítások egy részében egészen más képet találunk a Názáreti Jézusról, mint a szinoptikus evangéliumokban. A született, növekedett, csalódott és tragikus körülmények között elbukott próféta helyett egy mitoszokkal és legendákkal felékesített emberfeletti lényt találunk, aki ördögöket űz, halottakat támaszt fel, száraz lábbal jár a tengeren s olyan csodákat tesz, amelyek láttára álmélkodik a sokaság. 

Igy Jézusnak a szeretetről, lelki jóságról, szívtisztaságról, alázatosságról szóló elragadó tanításai helyett, mindinkább az ő személye lép előtérbe. A ragaszkodás és tisztelet, mellyel iránta viseltettek, kiemelte az emberi sorsból s isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Ő, aki a legtisztább vallási és erkölcsi igazságoknak a hirdetője volt, misztikus homályba burkolva a hit tárgyává lett. Tanításai helyett személye lépett előtérbe. A negyedik evangélium írója a Plátó-i filozófia hatása alatt reá alkalmazta az igetant. Őt úgy állítja be, mint istenfiát, aki kezdetben volt.  A Jelenések könyvének az írója pedig, bár még embernek tartja, de különböző isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Most már nem az volt a kérdés, hogy ki gyakorolja és ki éli a jézusi szeretet-parancsolatokat, hanem az, hogy ki hiszi Jézusnak emberfeletti nagyságát.

            Pál apostollal új fejezet kezdődik a Jézus személyét illetőleg. Ő a hellén befolyás alatt álló rabbinusi iskolában szerezte ismereteit, s ezt az irányt vitte be Jézus tanításába. Nála már az evangéliumi egyszerű elvek tudományos alakot öltenek és teológiává lesznek. Ennek a teológiának központi igazsága a „Krisztusban való hit”. Ez a Krisztus „minden teremtmény első szülötte”. A második Ádám. Még ugyan nem Isten, de égi ember, eszményi alak, akit „nem test szerint ismerünk”. 2Kor 5,16.

v. A Pál tudományos készültsége, a kereszténység terjesztése körül szerzett elévülhetetlen érdemei akkora lendületet adtak a krisztológia fejlődésének, hogy mellette háttérbe szorultak a kereszténység ősi erkölcsi elemei. Csak azokat tekintették Jézus igazi követőinek, akik Jézus messiásságát elfogadták s hitték, hogy ő a Krisztus.  Ezeket a Krisztusban hívőket nevezték legelőször Antiokhiában krisztusiaknak (christianus) vagy keresztényeknek.

            Így ez a név két részre osztotta a Jézus követőket. Egyik oldalon voltak azok, akik a kereszténység gyakorlati oldalára fektették a fősúlyt, a jézusi igazságok és parancsolatok követésében keresték a Mesterhez való hűségüket s magukat híveknek, szenteknek és tanítványoknak nevezték.  A másik oldalon voltak azok, akik az elméletet tartva fontosabbnak, Jézusban a Krisztust látták s akiket a római hatalom gúnyból Krisztusban hívőknek nevezett.

            Pál apostolnak idegen elemekkel vegyített teológiája nehéz kérdés elé állította a kereszténységet.  Minél inkább emelkedett Jézus a közhitben az istenség magaslata felé, annál inkább növekedett az aggodalom az ősi alapon álló keresztények lelkében amiatt, hogy vajon ez az út nem vezet-e vissza a pogányok sok istenhitéhez?

A monoteizmus tisztaságát féltő eme keresztények mind hangosabban tiltakoztak az ellen, hogy az Atya mellé egy második isten állíttassék s hogy ez a második éppen Jézus legyen.  Az a Jézus, aki teljes emberi életet élt, aki teljes alázattal ismerte be, hogy mindent az Atyától kapott, aki az egy Istenen kívül más Istenről semmit sem tanított. A keresztény teológiának és a közfelfogásnak emez ellentéte hangos tiltakozásban jutott kifejezésre azok részéről, akik a monoteizmust féltették.  Az ebjonitákról és a nazarénusokról nem is szólva, a monarkiánusok voltak azok, akik súlyos veszedelmet láttak az új irányzat terjedésében.

A II. és III. század eme unitáriusai sokkal többen voltak, mint amennyiről eddigi történetírásunk megemlékezik. Élükön Szamoszatai Pállal, Antiochia nagy tekintélyű püspökével, ama kor jeles tudósai, Palesztina, Kis-Ázsia és a római birodalom számos egyházközségei hitték és hirdették, hogy csak egy az Isten. Amikor azután a Szamnoszatai Pál elhallgattatására egyesült püspöki tanács őt kitagadta, ez eljárása megokolására nem tartotta elégségesnek hitbeli felfogását, hanem emellett kiközösítő köriratában egyéni életét minden kigondolható módon beszennyezni igyekezett.

            Hogy a Szamoszátai Pál elhallgattatásával az istenegység kovásza nem szűnt meg tovább működni, annak erős bizonyítéka az a hatalmas mozgalom, melyet áriánizmus néven ismer a történelem.   Ennek a mozgalomnak nagy tudású vezére, a szabadszellemű antiokhiai iskola jeles növendéke: Árius. Ez a kiváló presbiter az egyistenség tanára nézve veszedelmesnek tartotta az alexandriai iskolának allegorikus bibliamagyarázatát és homályos miszticizmusát, amelynek árnyékában könnyen elveszhetett az istenegység ősi hite. Ezért bízva az evangélium tanításában, a hagyományban és a korábbi egyházi írókban bátran felvette a harcot Sándor püspökkel, aki a fiú istenségét az eddiginél még nagyobb mértékben kiemelte és hirdette. A két ellentétes felfogás összeütközéséből akkora vihar keletkezett, hogy Konsztantin császár az egyház és birodalom békéjét veszélyeztetve látta általa.   Ezért Niceába 325-ben zsinatot hivatott, ahol császári parancsra Áriussal szemben kimondták, hogy a fiú egy lényegű az Atyával.  Nemcsak ez új dogmában vett fel a kereszténység olyan elemeket, amelyek homlokegyenest ellenkeztek Jézus tanításaival, hanem szervezetében, istentiszteletében annyira alkalmazkodott a kor szelleméhez s földi érdekeihez, hogy az evangéliummal való minden kapcsolatát elveszítette. A 381-i konstantinápolyi zsinat, a szentlélek istenségének a kimondásával betetőzte a szentháromság dogmáját. Ezt a dogmát a kereszténység központi igazságává tette, s ennek elfogadásában látta a hívek keresztényi jelegét.  Theodosius császár szerint, aki ezt a hitvallást el nem fogadja, az nem keresztény, hanem eretnek. Nagy igazság van abban a megjegyzésben, hogy a világ kereszténnyé, de a kereszténység pogánnyá lett.  A szeretet és a testvériség evangéliuma elnémult s helyette a hitviták zaja zavarta a lelkek békéjét. Nem az volt keresztény, aki a jézusi életet élte, hanem az, aki a hitvitákban több ügyességet tanúsított. Nem azt nézték, hogy mit tanít a Biblia, hanem azt, hogy mit állapítottak meg a zsinatok.

            A földi érdekek szolgálatába álló egyház magát egyetemesnek (katolikusnak) és egyedül üdvözítőnek nevezte. Azonban a címébe foglalt egyetemességet soha sem érhette el s Jézus követői között állandóan milliók voltak, akik az egyházon kívül keresték üdvösségüket. Az árianizmus úthullámait nem is említve, amelyek több száz éven át éreztették hatásukat, kelet és nyugat keresztényei egymástól eltérő irányok szolgálatába állottak s hitük, alkotmányuk és istentiszteletük tekintetében másképpen szervezkedtek. Az egyik a görög, a másik a latin szellem légkörébe került, amelyek annyira rájuk nyomták bélyegüket, hogy emellett az evangéliumi alap még jobban elhomályosult.

            Harnack, az újabb kor legtisztább látású keresztény történetírója „A kereszténység lényege” c. pompás könyvében beható vizsgálat tárgyává teszi azt a kérdést, hogy az evangélium, ami a kereszténység magva és lényege, minő helyet foglal el és mennyiben érvényesül a különböző keresztény egyházakban?  A görög egyházra nézve megállapítja, hogy az apostoli kor lelkesültsége lassanként elpárolgott belőle s a görög szellem befolyása következtében idegen alakot öltött. A művészi formák előtérbe nyomulásával a lényeg eltűnt s a külsőségek foglalták el a főhelyet. A logos-tan elfogadása és a Messiással való azonosítása az evangélium egyszerűségétől a figyelmet elvonta s a keresztény vallást bölcseletté változtatta. Az alakban és tartalomban így átalakult egyházban, bár maradt valami kis töredék az evangéliumból, de a keresztény jelleg nagy részét levetkőzte magáról.  Érdekes történelmi fejtegetés után ilyen következtetésre jut: „Ennek a hivatalos egyháznak az ő papjaival és kultuszával; mindenféle edényeivel, öltönyeivel, szentjeivel, képeivel és amulettjeivel, böjtölési rendszabályaival és ünnepeivel Krisztus vallásához semmi köze. Mindez ókori vallás, amelyet kozzáillesztettek az evangélium egy néhány fogalmához vagy helyesebben: ez az ókori vallás, amely felszívta az evangéliumot”.  Benne több a hellén, mint a keresztény elem. Külső megjelenésében folytatása a görög vallástörténetnek.

            Amint a görög egyházat a görög, úgy a római egyházat a  latin elem uralta és uralja. Ez nem evangéliumi alapon álló közösség, hanem „jogi” intézmény, mely a római birodalom hagyományát vette át s annak mintegy a folytatása. A római birodalom hatása nyilvánul meg a pápai hatalomtól kezdve a különböző jogszabályokon keresztül egészen az utolsó papi öltözetig. Ez az egyház inkább uralkodik, minthogy az evangéliumot hirdesse. Itt nem az evangélium szerint való élet az igaz élet, hanem az, amely az egyház szolgálatában áldozza fel magát. A legelső keresztényi erény az engedelmesség. Az egyház az istenországának megvalósulása. Törvényeinek fegyverrel is érvényt kell szerezni.

            Mi maradt meg ebben az egyházban az evangéliumból?  Harnack a kérdésre azt feleli, hogy a külső egyház az evangéliummal minden összefüggését elveszítette. „A vallás idegen irányba tévedt, s inkább a római világbirodalom történetébe, mint az evangélium történetébe sorozható”. Jézus nevében alapított földi birodalom és uralkodás ellenkezik az ő tanításaival, aki azt mondotta: „Az én országom nem e világból való”. Jézus azt kívánja hogy szolgái ne uralkodjanak, hanem szolgáljanak, ezek a papok pedig kormányozzák a világot; Jézus kivezeti tanítványait a politikai és ceremóniális vallásból s mindenkit Isten orcája felé állít, itt ellenben szétszakíthatatlan kötelékekkel fűzik az embert egy földi intézményhez és kötelessége engedelmeskedni, csak azután közeledhetik Istenhez. Míg az őskeresztények egykor vérüket ontották, hogy megszabaduljanak a Caesároktól és a politikai vallástól, addig ma lelküket rendelik alá a római pápa-király hatalmi parancsainak.

            Az evangélium és a keresztény egyházak között felmerült eme kiálló ellentétek indítottak sokakat, hogy a keresztény névnek új tartalmat adjanak. Ezért egyfelől a külső formák, másfelől a hatalmi törekvések helyett keresték azt a csillagot, amely Jézushoz vezet. Az emberi intézmények parancsszava helyett hallgattak a lelkiismeretben és az evangéliumban megnyilatkozó isteni hangra.  Ez a törekvés jellemzi a Vald, Wiklif és Husz János reformátori törekvéseit, akik az evangélium szerint való élet által akartak új színt és tartalmat adni a keresztény névnek. Ez a törekvés indította a szerzetességet arra, hogy a lemondás és testsanyargatás által érje el azt a magasabb erkölcsiséget, amelyet a világi alapokra épített egyházakban – hitük szerint – el nem érhettek. Ez a törekvés jellemzi azoknak a vértanuknak az életét és munkásságát, akikre az eretnekség bélyegét sütötték azért, mert inkább akartak Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek.

            Kik közelítették meg inkább a keresztényi eszmét? Azok-e, akik egy idegen világnak behódolva, a külső forma szépségében keresték a vallás lényegét, vagy azok, akik „lélekben és igazságban” imádták az Istent?  Azok-e, akik kezükben a hatalom fegyverével elnémították az igazságot éhezők és szomjúhozók ajakán a szót, vagy azok, akik önmegtagadással felvették a Jézus keresztjét?  Azok-e, akik a világi jólét és gazdagság külső javaival eltelve, megfeledkeztek a lélek üdvösségéről, vagy azok, akik minden testi javakról lemondtak, hogy a lelket megmenthessék? Aki csak némileg pillantott az evangélium szellemébe, az előtt könnyű e kérdésekre a felelet.

            A reformáció nagy feladatra vállalkozott, amikor az egyháznak évezredes babiloni falait akarta ledöntögetni; amidőn hatalmi eszközökkel biztosított  hagyományok kiküszöbölését tette feladatává. Tiltakozott a hierarchiai rendszer, a külső tekintélyek, a ceremóniális istentisztelet, a szentségek száma és misztikus hatása s a kettős erkölcsiség ellen. Ezek helyett más utakat keresett a keresztényi eszmény megvalósítására s más módon akarta a keresztényi nevet kiérdemelni és megvalósítani.  Az evangélium lobogója alatt indult a merész és elszánt küzdelembe s célja az volt, hogy ne az evangéliumot alkalmazza az élet külső viszonyaihoz, hanem az életet emelje fel az evangéliumi magaslatokra. Ezért hangsúlyozta a külső jó cselekedetek helyett a hitet, mint az üdvösség egyetlen biztosítékát. A felekezeti kizárólagossággal szemben pedig az evangélium alapján álló lelki közösség gondolatát.

            Azonban minél nagyobb feladatra vállalkozott s minél eszményibb célt tűzött maga elé: annál inkább kellett tapasztalnia, hogy csak fokozatos haladással közeledhetik céljához, hogy a fejlődés törvénye merész ugrásokat nem ismer. Akárhogyan a forradalmi lázban égők ellen épen azok léptek fel mérséklőleg, akik a célt a legtisztábban látták, de amellett a lelki élet törvényeiről sem feledkeztek meg. Ez a fokozatos halagás mutatkozik a reformáció két első hajtásában: a lutheri és kálvini irányzatokban.  Mind a kettő egy-egy merész lépés a külső hagyományokon felépülő katolikus egyháztól az evangéliumi igazságok felé. De a kettő között tátongó űrt egyszerre át nem léphették. Miként hajdan a nagy népvezér, Mózes, népét sok küzdelem és hősies önfeláldozás árán vezette az ígéret földjéhez, de maga oda be nem mehetett: úgy az első reformátorok merész és áldásos munka után gyönyörködhettek az evangélium minden szépségében, de a Pál apostol teológiájánál megállottak.  Hirdették a hit és lelkiismereti szabadságot, de a zsinati határozatok tekintélyével nem tudtak megbirkózni.

            Az unitárius reformáció, mely a kereszténység első három századában az evangélium tisztaságáért küzdött, s amely azóta is a maga kisebbségi sorsában híven kitartott eredeti eszményei mellett, melyekért annyit tűrt és szenvedett: most új lélegzethez jutott.  Nem járt töretlen úton.  Az egyházi babilon falai már jó részben romokban hevertek. Még csak egy lépés volt hátra, hogy a szentek szentjébe lépjen az evangéliumért sóvárgó lélek, hogy ott megtalálja a keresztény vallásnak azt a lényegét, amelytől oly hosszú időn át mesterséges akadályok távol tartották. Ezt a lépést tette meg Szervét, Szocinus és Dávid Ferenc vezetésével az unitárius reformáció, amely az evangéliumokban a tisztán jézusi szellemet kereste. Nemcsak a zsinati határozatok és a hitvallások bilincseit rázta le a lelkekről, hanem az evangéliumokat is megtisztítani igyekezett azoktól az idegen elemektől, amelyek Jézus eredeti tanításait meghomályosították. Különbséget tett az evangéliumok Jézusa és Krisztusa között. A keresztény vallás lényegét nem az üres elméletekben, hanem az egy Istenben való hitben és az ember erkölcsi cselekedeteiben látja. Megadja Istennek, ami az istené, de az embert is megtartani igyekszik emberi méltóságának a magaslatán.  Az a szép és dicsőséges történelem, amelyet az unitarizmus megélt, az a nagy érdeklődés, mely az újabb kor szellemi irányainak a hatására a világ minden részében az unitarizmus iránt mutatkozik, azt mutatja, hogy ez a vallás nem eretnek vallás, hanem a kereszténységnek legtermészetesebb hajtása, amely a kereszténység lényegét minde3n hozzáadás nélkül vallja és hirdeti. E vallás igazi hívei a Názáreti Jézus követői, kik az ő eredeti tanításainak megélésében remélik megvalósítani istenországát.

            Ebből a rövid történelmi áttekintésből látható, hogy a keresztény nevet a különböző korok és különböző irányzatok különféleképpen fogták fel és másképpen látták a keresztényi eszményt. Sőt ugyanazon egyház kebelében is akárhányszor eltérő nézetek és felfogások állottak szemben egymással.  Már a bibliai tudósítások különbséget tesznek keresztény és keresztény között. A keleti és nyugati egyház eltérő utakon igyekszik megvalósítani a keresztény eszményt. Az igazhívó és az eretnek más tartalmat ad a szónak. A szerzetes és a világi ember nem egyezik meg a keresztényi élet gyakorlásában. A katolikus és a protestáns (és ezek keretein belüli) felfogás szerint egészen másképpen lehet és kell betölteni a keresztényi eszményt. Más az evangélium és más a hitvallások kereszténysége.

Most a hitben, majd a szeretetben, itt az elméletben, ott a gyakorlatban, egyik helyen a testi kínzásban, másik helyen az engedelmességben, egyfelől a hatalomban, háborúban és gazdagságban, másfelől a lemondásban, a szegénységben és békességben gondolják a leghívebben szolgálni az Urat. 

            Kik hát az igazi keresztények?  Ezt a jelzőt senki sem sajátíthatja ki kizárólag magának. Istenországáról senki sem mondhatja, hogy itt vagy amott van. Mert az, Jézus szavai szerint „tibennetek van”. Nem külső keretek, nem egyes felekezetekhez, társaságokhoz vagy csoportokhoz való tartozás határozza meg a keresztény jelleget. Ez nem csupán történelmi, hanem értékfogalom. Ez lelki magaslatok, belső javak, erkölcsi értékek, jézusi igazságok követelését jelenti. Aki ezekkel nem bír, az legyen akár püspök vagy pápa, még nem keresztény. Amint a lelki javaimat senki sem veheti el, úgy a keresztény jelleget senki sem tagadhatja meg tőlem.  Erről csak  én magam mondhatok le. Nem mindenki, aki mondja Uram! Uram! megyen be a mennyek országába. Nem mindenki keresztény, aki e névvel dicsekszik, azonban sokan vannak akiktől e címet megtagadják, de azért igazi keresztények.

Az unitarizmus útmutatás az igazi keresztény élethez, s akik az általa mutatott irányt követik és igaz lélekkel megélik  - bármit mondjon a világ – jó keresztények, s minél jobb unitárius valaki, annál inkább megközelíti a kereszténység erkölcsi és vallási eszményeit.