1. Az őskereszténység unitárius jellege.

Az unitárius vallás gyökérszálai Jézus tanításaitól táplálkoznak. Ezért igyekszik a bibliában Jézus tanításaitól elválasztani azt, arai későbbi származása s amit bizonyos célzattal vettek be az újszövetségi iratokba, jézus személyét és tanításait illetőleg a legmegbízhatóbb adatokat találunk a Máté, Márk és Lukács szerint való evangéliumokban. Azon­ban kétségtelen, hogy ezekben is sok olyan legenda van, amelyekről jézus maga semmit sem tudott s amelyeket akkor vettek be az evangéliumokba, amikor ezek a mai alakjukat nyerték. Ezen legendák jézust úgy tüntetik fel, mint aki csudákat teszen: ördögöket űz, halottakat támaszt fel s a tenger haragos hullámainak parancsol.

Azonban, ha az újabbi bibliai kritikának tudományosan megállapított igazságai alapján keressük a Jézusról szóló leg­első feljegyzéseket; ha a szinoptikus evangéliumok tanításait összehasonlítjuk avval az ősforrással, amelynek alapján Máté, Márk és Lukács írták könyveiket: akkor legalább megközelítőleg előttünk áll Jézus történeti személyisége. Előttünk áll a názáreti Jézus, aki magát "ember fiának" nevezte, akinek „nincsen hova fejét lehajtania"; aki nemhogy magát Istennek mondotta volna, de azt sem engedte, hogy „jó"-nak nevezzék, mert  „senki sem jó, csak egy,  az Isten” (Máté 19. r. 17.v.); aki teljesen emberi életet élt, kitéve a kísértések ostromának (Máté 4.r. 1-11.v.); aki nem avatkoznánk az Isten dolgaiba (Máté 20. r. 23. v.); aki mindent Istentől vár és hozzá áhítattal imádkozik (Máté 26. r. 36—46. v.); aki az igaz ügy védelmében elbukik s kínos szenvedések között meg­hal (Máté 27. r.). Ez a Jézus gyönyörű példázatokban és a hegyi beszédben fejtette ki vallásának alapelveit. De ezekben sem lehet semmi nyomát találni annak, hogy az egy Istenen kívül más Istenben hitt vagy másnak az imádását kívánta volna.  

Követői is hosszú időn keresztül megőrizték az egy Istenben való hitet Igaz, hogy felfogásukban volt sok olyan, amit Jézus nem tanított. így hitték azt, hogy Jézus még egy­szer visszatér s egy új országot alapit, amelyben ezer évig fog uralkodni; de azért az ilyen gondolatok nem zavarták az egy Istenben való hitüket.

Az apostolok által alapított gyülekezetek kétfélék voltak, u. m.: zsidókból és pogányokból lett keresztény gyülekezetek. Az előbbiekből váltak ki az u. n. ebioniták. Ezek mintegy négy századon keresztül fennmaradtak s mindvégig ez egy Istenben való hitet vallották s Jézust a József és Mária fiának tartották. A pogányokból alakult gyülekezetekben az első két­száz évben semmi nyoma nincsen annak, hogy az egy Istenen kívül más Istenben hittek volna. Ellenben Római Kelemennek és Smyrnai Policarpusnak a II.-ik századból fennmaradt levelei bizonyítják, hogy a római és kisázsiai keresztény gyülekeze­tek az egy Istenben való hitet vallották. Ezek alapján mond­hatjuk, hogy a kereszténység két első százada unitárius szá­zad volt.

Azonban a pogányok tömegesebb áttérésével mind több és több elemet hoztak magukkal régi hitükből, vallási és bölcseleti felfogásukból. így keletkeztek a keresztények között a gnoszticizmus és montánizmus néven ismert irányzatok, amelyek új irányba terelték a keresztények gondolkozását, amidőn Isten és a világ, az anyag és a szellem viszonyát, a világ kezdetét és végét igyekeztek megmagyarázni. Ez a pogány befolyás az újszövetségi iratok közül leginkább érez­hető a János szerint való evangéliumban, ahol a görög böl­cseletből átvett „Ige"-tan egyenesen Jézusra van alkalmazva s őt úgy tünteti fel, mint logoszt, aki a világ teremtésekor már létezett. Ezt az evangéliumot az író így kezdi: „Kezdet­ben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige." (1. v.) Majd így folytatja: „És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." (14. v.) így nyomult a III.-ik században lassan-kint előtérbe a keresztények felfogásában az a hit, hogy a fő Isten mellett van egy másodrendű Isten: a Krisztus, aki a világ teremtésében és kormányzásában részt veszen. Ennek az elvnek a vallóit kettősségvallóknak vagy binitáriusokmk nevezték.

A keresztény gondolkozásnak s az egyszemélyű Istenben vetett hitnek ez a megzavarása a keresztények között heves ellenzésre talált s a legkiválóbb gondolkozók szálltak síkra ellene. Ilyenek voltak Praxeas, Noetus, Szabellius, a két Theodotus, Artemon, Beryllus, Origenes és Szamoszátai Pál. Ezek a férfiak a hittan egyes kérdéseit illetőleg eltérő nézeteket vallottak; de abban mindnyájan megegyeztek, hogy e világ és az emberek fölött ott van egy legfőbb lény, az Isten, aki minden dolognak a kezdete és ősforrása. A Jézus személyét illetőleg kétféle felfogást vallottak. Az egyik Szabelliusnál jut határozott kifejezésre. Szerinte az egy Isten különböző alakok­ban jelenik meg. Egy ilyen megjelenési alakja az Istennek Jézus is, akit napsugárul küldött e földre. A másik felfogás­nak Szamoszátai Pál a képviselője, aki már Jézust valóságos embernek tartotta, aki az égből reá szállott logosz erejénél fogva a közönséges emberek közül kiemelkedett s ezáltal mutatja a mi hivatásunkat is. Vagyis az első felfogás szerint Jézus felülről szállott le emberi sorsra, az utóbbi szerint pedig alulról emelkedett Istenhez hasonló méltóságra. Ezeket a fér­fiakat az Isten egységét valló felfogásukért közös névvel monárkiánusoknak nevezik, amely a latin unitárius szónak görög alakja.

A monárkiánusok közül különösen Szamoszátai Pálnak volt nagy hatása kortársaira, sőt a kereszténység későbbi történelmére. Antiochiai püspökké lett. De emellett politikailag is nagy kitüntetés érte. Zenobia, a kies Palmyra királynője, hatalmát Syriára is kiterjesztette. Szamoszátait pedig alkirállyá tette, akit e minőségében a római szenátus megerősített Azonban ez a nagy kitüntetés okozta egyfelől bukását. Püs­pöktársainak nem tetszett fejedelmi élete. Ezért ellene szegül­tek. Antiochiába 270 körül zsinatot hivattak, amelyen kimondották, hogy „aki azt állítja, hogy Istennek fia a világ kez­dete előtt nem volt Isten, vagy pedig azt állítja, hogy ha az volt, akkor két Isten van, azt az egyház tanításai ellenségé­nek nyilvánítjuk." Ez a határozat megpecsételte a Szamoszátai Pál sorsát. Püspöki méltóságától megfosztották. Ezt a hatá­rozatot  ugyan még jó ideig nem tudták végrehajtani s hívei továbbra is püspöküknek tekintették, de amidőn pártfogójá­nak: Zenobiának szerencsecsillaga lehanyatlott, ott hagyta püspöki székét. Azonban ott maradt szelleme, mely mint a kovász, tovább működött s Antiochia rövidesen ismét a ke­resztény szabadelvűség központja lett. A Szamoszátai Pál tanait pedig a IV.-ik században Photinus sirmiumi püspök fölújította s még a VIII. században a bolgárok között el volt terjedve.

 

 

 

2. Az arianizmus és a niceai zsinat.

Az ókorban keleten két jeles keresztény iskola volt. Az egyik Alexandriában, a másik Antiochiában. Az első iskola vallási kérdésekben tág teret engedett az emberi képzelődésnek. A bibliát allegóriái alapon magyarázta s ezért olyan gondolatokat vitt bele, amelyek nem fedték a valóságot. A második iskola szigorúan tudományos alapon állott s a bib­liát a józan ész segítségével, történelmi módszerrel magya­rázta, Ezért a két iskola sokat versengett egymással.

A szabadelvű antiochiai iskola növendéke volt Arius, akit a keresztények kiváló személyi tulajdonságaiért és nagy tudásáért Alexandriában először diakónussá s később presbiterré választottak. Azonban hamar kitűnt, hogy az a tiszta keresztényi szellem, amelyet ö magával hozott, nem fér össze az alexandriai keresztények gondolkozásával, amelyen a görög bölcselet befolyására mindinkább erőt vett az a misztikus fel­fogás, hogy Jézus, mint logosz, öröktől fogva létezett. Az el­lentét abban nyilvánult, hogy Arius a maga nézeteinek ter­jesztése közben többször összeütközött a saját püspökével, II. Sándorral. Ezért Sándor püspök 320-ban egyházi gyűlést hívott, amelyen Ariust és követőit kiközösítették az egyházból. Az igazi harc még ezután kezdődött. Heves viták indultak meg a két fél között, amelyek alatt Árius népszerűsége napról­napra növekedett. Ez a körülmény a püspököt még jobban ellene ingerelte. Hiában való volt minden kísérlet, amely a két fél kibékítése céljából történt. A vita mind nagyobb hul­lámokat vetett, ami már nem csupán a keresztények békéjét, hanem a római birodalom nyugalmát is veszélyeztette. Ekkor lépett közbe a kereszténnyé lett Konstantin császár, aki a vitatkozások megszüntetése céljából Niceába 325-ben egyetemes zsinatot hívott össze.

 

A zsinatra mind a két fél nagy előkészületeket tett. Árius hivatkozva a szentírás, a hagyományok és az egyházi Atyák tanításaira, azt állította, hogy egyedül Isten az örökké­való lény. Csupán az ő létezésének nincsen kezdete. Minden más lény az időben keletkezett s ezért véges. Igaz ugyan, hogy az Istennek legelső teremtménye a logosz vagy a Fia, aki által teremtett azután mindeneket. De azért 5 is teremt­mény s így nem lehet sem lényegére, sem tökéletességére nézve egyenlő az Atyával. Ő nem létezett, mielőtt teremtetett s így nem lehet része az Istennek, aki nem teremtetett. Nem egy vagy azonos s nem is örökkévaló, csak hasonló lényegű (homoiusios) az Atyával. Ez rövid összefoglalása az Árius tanításának, amelyet arianizmusnak nevezünk s amely a Jé­zusra vonatkozó nézeteiben eltér a monárkiánusok tanításaitól, de megegyezik velük abban, hogy az egylényegű és egy-személyű Istent hirdeti.

Ariusszal szemben állott Sándor püspök, aki Athanasias nevű presbiterével jelent meg a niceai zsinaton. Athanasius igen tanult és ügyes vitatkozó volt, akit éppen eme hitviták­ban szerzett érdemeiért Sándor püspök halála után Alexandriá­ban püspöki méltóságra emeltek. Ő a görög s nevezetesen a Platon befolyása alatt álló misztikus kereszténységnek volt a híve és szószólója. Ariusszal ellentétben azt hirdette, hogy a Krisztus nem teremtett lény, hanem, mini logosz, vagy isteni bölcsesség és értelem, öröktől fogva létezett s csak ké­sőbben lett önálló személlyé. Ezért, mint része az Istennek, nem teremtetett, hanem örökkévaló létezése van. Nem csupán örökkévaló, mint az Atya, hanem vele teljesen egyenlő rangú, egyenlő lényegű (homousios) Isten.     

Athanasiusnak és pártjának sikerült megnyernie Konstantin császárt, aki az egész vitát csupán szóharcnak tekin­tette s aki birodalma békéjét és nyugalmát féltette a vallási villongások miatt. Hosszas vita és magyarázgatás után a jelen volt mintegy 300 püspök közül, a császári tekintély igénybe­vételével, sikerült Athanasiusnak a többséget megnyernie s így kimondották, hogy Krisztus örökkévaló és egyenlő lényegű Isten az Atyával. Ariust száműzték a Birodalomból, könyveit elégették.

Azonban ez a győzelem csak látszólagos volt. Arius hívei nem nyugodtak meg a döntésben s sikerült a császárt meggyőzniük arról, hogy a küzdő felek közül Arius vallotta az igaz hitet. Ezért a császár visszafogadta az egyházba, míg Athanasiust különféle vádak alapján megfosztotta a püspökségtől. Azonban Arius, mielőtt ünnepélyesen visszavették volna az egyházba, hirtelen meghalt. Halála után rövid ideig szélcsend állott be. Azonban Konstantin halála után, amikor egyik fia, Konstantius került a trónra, az arianizmus ismét föllángolt s maga a császár is erre a hitre tért. Utána, Julián és Valens császárok alatt, az áriánizmus szabadon fejlődhetett. Azonban már az utána következett Theodosius szigorú ren­deleteket adott ki az áriánizmus és annak hívei ellen. A niceai hitvallást visszaállította, sőt Konstantinápolyba 381-ben egy újabb egyetemes zsinatot hívott egybe, hol a szentlélek isten-ségét s annak imádását kimondatta. így alakult ki a szent- háromság tana, vagy trinitárizmus, amely, szemben az unitárizmussal, sok ideig a kereszténység központi hittétele lett. Ugyancsak Theodosius engedte meg, hogy a mindinkább erősödő keresztény egyház magát „katho!ikus"-nak vagy egye­temesnek nevezhesse.

Azonban Theodosius császári hatalma nem tudta teljesen megsemmisíteni az áriánizmust. A gothok között a kitűnő Ulfilas püspök, aki az általa feltalált betűk segítségével a bibliát lefordította goth nyelvre, annyira elterjesztette ezt a hitet, hogy ezek a VII. századig megőrizték ezt s csak biro­dalmuk lehanyatlásával hanyatlott vallásuk is. Még tovább fennmaradt a longobárdok között, akiknek a hatalmát Nagy Károlynak csak a VIII. század végén sikerült megtörnie. A hagyományok szerint Erdélyben még az 1000-dik év körül is voltak áriánusok. Azonban a paulicianusok, katharok, bogumilok, patarénok, valdensek felekezete többé-kevésbé az arianizmusból táplálkozott. Ha nem is tudjuk mindenütt nyo­mon követni, de azért az egy Istenség hite fennmaradt egé­szen a reformációig.

 

 

3. Antitrinitárius törekvések a reformáció korában.

A Luther, Zvingli és Kálvin föllépésével megindult re­formáció megbontotta azokat a hatalmas bástyákat, amelyeket a katholikus egyház a lefolyt századokon keresztül emelt maga körül. Szabaddá lett a gondolat és lelkiismeret. A zsinati határozatok és pápai rendeletek helyett a biblia lett az embereknek hitbeli vezérszövétnekévé. A sokszázados hagyományokon áttört az evangélium tiszta fénye. Ehhez szegődött az újabb idők szabadabb szelleme, tudományos és bölcseleti gondolkozása s ezek együttesen útegyengetői lettek a letiport unitárizmus fölemelkedésének.

Már a reformátorok idegenkedtek a szentháromság ki­fejezéstől s az Athanasius-féle hitvallást maga Kálvin sem fogadta el. Azonban hittani műveiben mégis megtartotta ezt a hagyományos dogmát.

Az első, aki a XVI. században nyíltan föllépett a szentháromság ellen, az anabaptisták apostola, Münzer Tamás volt Azonban Cellárius Márton fejtette ki először tudományosan szentháromság ellenes nézeteit. Ezért mind a katholikusok, mind a protestánsok üldözték s mint bujdosó halt meg Baselben 1564-ben. Egy másik lelkes szószólója ez időből az Isten egységének Hetzer János zürichi lelkész, aki Zwingli híve és tanítványa volt. Jeles költő. Latin és német nyelven hirdette az Isten egységét, amiért Konstáncban 1529-ben lefejezték. Szentháromság ellenes tanaikért holtig tartó fogságot szen­vedtek Capito és Campanus János, aki Wittemberg vidékén működött. Ezt az irányt szolgálta Lyonban Dolet István nyomdász, aki könyvek kiadásával és terjesztésével szolgálta az ügyet, amiért Párisban máglyahalált szenvedett. Magyarorszá­gon kőröspeterdi Arany Tamás 1561-ben Debrecenben kez­dett a szentháromság ellen tanítani. Melius Péter odavaló református püspök ellene szegült s eretnekséget bizonyított rá. Ezért „Arany Tamás tévelygései" címen összeírta az ő tanait s kényszerítette annak aláírására, amit a megfélemlített prédikátor alá is irt. Ezenkívül Nápolyban, Londonban, Strassburgban, Bernben és Hollandiában emelkedtek hangok a szentháromság ellen.

Azonban sokoldalú tudományossága, mély hite, bátor jelleme és kitartó hűsége által mindeniket fölülmúlta Szervét Mihály. Villanovában, spanyol nemes családból 151 l-ben született. Előbb jogi, majd orvosi pályára lépett. A jog, földrajz, mathematika, csillagászat, bölcselet és orvosi tudomány terén egyaránt mélyreható ismereteket szerzett. Felfedezte a vér­keringést és művelte az összehasonlító földrajzot. Azonban ezen sokoldalú tudományossága mellett mélyen érző és hivő keresztény volt, aki a vallás igazságait a tudomány igazságaival összhangba kívánta hozni. Már egyetemi tanuló korában egy bibliát kapott. Attól kezdve az lett lelki életének vezére és világossága. Abban találta meg a történeti Jézust, akiről azt mondta, hogy ő „az egyetlen tanítómestere." 153l-ben jelent meg az első hittani műve:  „De Trinitatis erroribus libri septem" (Hét könyv a szentháromság tévely­géseiről). Ebben a művében Áriusszal együtt vallja ugyan, hogy Krisztus az az isteni erő, amely által a dolgok összege teremtetett; de azért minden gondolatát a történeti Jézus sze­mélyére irányítja, aki több a dicsőség fényénél, mert az ő arcának fénye világítja meg az eget. Benne meg lehet találni az Istennek minden bölcsességét; mert szájában van az Isteni­nek igéje, amely minket az Atyának megismerésére vezet. Ő hirdette az evangéliumot s az ő tanításaiból nyeri az aposto­lok minden tanítása értelmét és világosságát. Arra irányul az apostolok minden prédikálása, hogy élőnkbe állítsa az élő Jézust s meggyőzzön minket arról, hogy ez az ember Jézus, az Isten fia. Általa fedezte fel Isten magát előttünk s az ő kijelentése által jutunk el az Isten titkainak gazdagságához. Üdvösségünket is csak az ember Jézus által várhatjuk, vagyis úgy, ha hiszünk benne. De üdvösségünket mégis pusztán a magunk erejéből el nem érhetjük, mert az az Isten kegyel­métől is függ.

Ilyen volt a 20 éves Szervétnek Jézusról való felfogása. E felfogása meg nem rendült, hanem mélyült, tisztult és még biblikusabb lett az 50 éves korában kiadott „Chirstianismi Restitutio" (A kereszténység helyreállítása) című munkájában, ahol Krisztus előképét látja az ószövetség eseményeiben; mert ő „a kezdete és vége minden dolognak." Benne van a mintája, eszménye és teljessége mindennek. Ennek a Krisz­tusnak igaz megismeréséért s a belőle sugárzó világosságért könyörög szüntelen. így kezdődött vele egy új és mélyebbre ható reformáció s lett az újkori kereszténységnek előharcosa.

Mégis a szentháromság hitében elvakult kora Krisztus káromlását látta irataiban. Emiatt állandó bujdosás volt a sorsa. Hevesen összeütközött a szentháromság kérdésében Kálvinnal, akinek „Institutio" című könyvébe széljegyzeteket irt s úgy küldte vissza, amiért ennek a haragját magára vonta. Útja 1553-ban Genfbe vezette. Ott elfogták. A genfi tanács máglyahalálra ítélte, amit ugyanazon év. október 27-én végre is hajtottak. „Jézus, az örök Isten fia, könyörülj rajtam!" — ezek voltak utolsó szavai.

                 A reformáció korabeli szentháromság ellenes törekvések­nek még egy példájáról emlékezünk e helyen. Olaszország­ban, Vicenzában, ama kor legjelesebb tudósaiból egy társulat alakult abból a célból, hogy a szentírás és a józan ész vilá­gánál vizsgálják meg a katholikus egyház hitelveit. A társa­ság tagjai negyvennél többen voltak. Vezérük Ochino Bernát, a pápa gyóntatópapja volt. Köztük volt Leonardo, buzali apái, Blandrata György, Szocinusz Lélius, Paruta Miklós, Stancaro Ferenc, Gentilis Bálint, Alciati Pál stb. Hosszas elmélkedések és tanácskozások után a szentháromság kérdésében ugyan­ olyan eredményhez jutottak, mint Szervét, Azonban az inkvi­zíció nyomára jött működésüknek. Kettőt közülök Velencében kivégeztetett. A többi pedig idegen országokba menekült, hogy életét megmentse s az igazságot magával vigye.

 

 

 

4. Lengyelország reformációja.

A Luther és Kálvin által megindított reformáció tanai hamar eljutottak Lengyelországba. Azonban mielőtt itt meg­szilárdulhattak volna, megzavarta az az antitrinitárius mozgalom, amely ez idő tájt Európa különböző országaiban meg­nyilvánult. Az olaszországival csaknem egyidőben alakult Lengyelországban is egy titkos társaság, amelynek célja kez­detben az volt, hogy tegye vizsgálat tárgyává azokat a római katholikus hittételeket, amelyek nem a biblián alapulnak, ha­nem a pápa rendeletéből léptek életbe. A társulatnak alapítója és feje Lismanini Ferenc ferencrendi szerzetes volt, aki, mint a királyné gyóntatója, Olaszországból jött ide. Tagjai pedig a legkiválóbb lengyel tudósok voltak. Amikor 1546-ban ez a társaság egy ülést tartott, azon megjelent egy Pastoris Ádám nevű belga pap, aki azt fejtette ki, hogy a bibliai kijelentés szerint csak egy Isten van. A szentháromság tana ellenkezik evvel a kijelentéssel. Ettől kezdve ez a társaság határozott állást foglalt minden olyan hittétel ellen, amely szerinte, ellenkezett a bibliával. Eme fellépése által megindította Lengyel­országban az antitrinitárius reformációt, amely a műveit len­gyel nemesség és a józan gondolkozású nép között kedvező talajra talált.

Ezt a mozgalmat támogatta az is, hogy a Lismanini javaslatára a király a krakkói egyetemre a héber nyelv taná­rának hivatta meg Stancarót Kolozsvárról, ahol mint orvos működött. Származására nézve olasz volt s tagja az ottani antitrinitárius társaságnak, de hazájából szabad vallásos gon­dolkozásáért elűzték s azután bujdosott Európa különböző országaiban. Volt Bécsben egyetemi tanár. A bázeli egyetem doktori címmel tüntette ki. Heves hitvitát folytatott Melanchtonnal. Később Erdély és Magyarország reformációjánál is nagy szerepet játszott ez a heves és nyugtalan tudós. Benne egy időre jó erőt kapott a krakkói antitrinitárius társaság. Szocinusz Lélius is megfordult 1551-ben Lengyel­országban, aki, mint a vicenzai társulat kitűnő képzettségű tagja, szintén nem mulasztotta el befolyását érvényesíteni.

Még nagyobb hullámokat vetett ez a mozgalom a Gonesius Péter fellépésével, aki református pap volt, de egy külföldi tanulmányútja alkalmából Svájcban megismerkedett a Szocinusz Léliusz tanaival. Hazájába visszatérve, 1556-ban, az antitrinitárius mozgalom élére állott. Egy zsinaton már nyíltan elvetette a niceai hitvallást s csak a szentírást és az apostoli hitvallást fogadta el. Ezek alapján azt állította, hogy csak egy Isten van s a fiú nem lehet egyenlő Isten az Atyá­val. A zsinat nem határozott e kérdésben, mert előbb a Melanchton véleményét akarta megtudni. Gonesius ebből a célból Wittenbergbe ment. Ott Melanchtont nem sikerűit meg­győzni a maga igazságáról, de ö hitében még jobban meg­erősödve jött haza. Hazajövetele után, 1558-ban, a Brest-Litowskban tartott zsinaton nemcsak fenntartotta előbbi állás­pontját, hanem kiegészítette avval, hogy az egyházban még sok javítani való van. Egyszersmint a kis gyermekek meg-keresztelése ellen is felszólalt. Sokan voltak, akik merész fellépéséért száműzetését kívánták. Azonban a lengyel nemesség melléje állott s ezzel az antitrinitárizmus ügye Lengyelország­ban meg volt mentve. Hozzá csatlakozott Pauli Gergely krakkói pap és esperes. Közben újabb apostolok érkeztek külföldről. Svájcból a Szervét máglyájától menekült Szocinusz Lélius, Blandrata György híres orvos és hittudós. Majd Ochino, Paruta, Gentilis és Alciati, kik a vicenzai társulat jeles tagjai voltak. A lengyel nemesek pedig versenyeztek az új irány védelmezésében. Maga a király sógora, a hatalmas Radziwil herceg is nyíltan ez irányhoz csatlakozott, Forron­gásban volt egész Lengyelország s hiába való volt Kálvinnak a személyes közbelépése, mert az új irányzatot fel nem tudta tartoztatni. Sőt 1556-ban az országgyűlés kimondotta, hogy minden nemes olyan vallást fogadhat el s olyan istentisztele­tet tarthat házában, amilyen lelkiismeretével megegyezik, csak­hogy az a szentíráson alapuljon.

A Pinczow-ban 1561-ben tartott zsinat új sikert hozott az antitrinátáriusoknak. E zsinatra Radziwil herceg maga helyett Blandratát küldötte ki a zsinat elnökének. Az ő be­folyására hozták azt a határozatot, hogy a papok kerüljék azokat a kifejezéseket, amelyek a bibliában nincsenek meg, mint "háromság", „lényeg", „személy". Különben Pinczow az antitrinitárizmus főhelye volt, ahonnan követőit egy ideig pinczowiaknak is nevezték. Ugyancsak a Radziwil herceg költségén adtak ki 1563-ban egy bibliát, amelyet az Olasz­országból oda menekült tudósok közreműködésével fordítottak. Ezek alapján annyira megerősödött az új irányzat, hogy Mordy-ban a hívei egy külön zsinatot tartottak, amelyen egy áriánus szellemű hitvallást fogadtak el s egyszerre 42 pap vált ki a Kálvin-féle egyházból. Az antitrinitáriusok új felekezetté tömörültek s számuk Lengyelország különböző részei­ben rohamosan szaporodott s még 1561-ben Krakkóban Blandrata Györgyöt püspökké választották.

A lengyelországi antitrinitáriusokat későbben rákoviaknak is nevezték Rakow városáról. Ők magukat „egyetértő ekklésiák"-nak hivatták. Hitbeli felfogásukra nézve nem volt szigora egy­ség közöttük. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy csak egy Isten van. De már Jézus személyére nézve eltérő nézeteik vol­tak. Voltak olyanok, akik, miként Árius, Isten első teremtmé­nyének gondolták, aki által teremtette a világot. Mások pedig az Isten és emberek között levő alsóbb rendű Istennek, míg mások csak embernek tartották. Nyílt kérdés volt az, hogy vajjon imádandó-e vagy nem ? A szentlelket nem hitték kü­lön személynek, hanem Isten erejének vallották. A Gonesius Péter által a kis gyermekek keresztelésére nézve fölvetett kér­désben már különböző nézetek merültek fel. Az úrvacsorát és istentiszteletet a Kálvini egyháztól átvett formák szerint gyakorolták.

A lengyel  antitrinitáriusoknak ez a szétágazó felfogása csak későbben a Szocinusz Fausztusz fellépésével öltött egy­séges hittani alakot. Ez a kiváló férfiú 1534-ben Olaszország­ban, Szienában született, Unokaöccse volt a nagytudományú Szocinusz Léliusznak. Ennek 1562-ben bekövetkezett halála­kor Zürichbe ment s ott beható tanulmányozás tárgyává tette nagybátyja hátrahagyott iratait. Rövid idő alatt az egész euró­pai antitrinitáríus mozgalom vezére lett. Megfordult a külön­böző országokban; de sehol sem érezte magát biztonságban. Végül Lengyelországba jött, ahol aztán nekie sikerült az antitrinitárius eszméket úgy megfogalmazni, hogy hittanát a len­gyelek elfogadták. A Szocinusz Fausztusz hitrendszere szociniánizmus néven ismeretes, amely a nevezetes rákowi kátéval ment át a közforgalomba. Eszerint Jézus ember volt, de a mi örök példányképünkké lett. Példájával megváltott minket. Ez a megváltás már isteni munka volt, mert ezt helyette más ember el nem végezhette volna. Ezért a megváltásért imád­koznunk kell Krisztushoz s aki részese akar lenni az általa szerzett üdvösségnek, az bizonyára imádkozni is fog az ö segedelméért.

Szocinusz Fausztuszt szabadszellemű vallási nézetei miatt Lengyelországban is bántalmazták s ezért a nyilvános szereplés teréről visszavonulva, Luklawice nevű kis faluban fejezte be életét 1604-ben. Azonban eszméi hatottak s azok alapján mintegy 300 egyházközség alakult. Központi helyük Rakow lett, hol híres főiskolájuk volt. Emellett volt könyv­nyomdájuk, amelyben gazdag vallási irodalmi munkásságot fejtettek ki úgy, hogy lassankint ez a város a tudomány, ipar és kereskedelem egyik legvirágzóbb pontja lett.

 

 

5. A reformáció Magyarországon és Erdélyben.

A reformáció elterjedését és megszilárdulását Magyar­országon és Erdély területén többféle körülmény segítette elő. Ilyen volt az a viszony, amelyben ezek az országok Német­országgal állottak, ahonnan a Luther-féle reformáció kiindult. A magyar uralkodó család környezetében mindig nagyszám­ban éltek németek, akik az ottani szellemi áramlatokat ma­gukkal hozták. A kereskedők nagyobb számban az ország németajkú polgárai közül kerültek ki, akik állandó kereske­delmi összeköttetést tartottak fenn fajrokonaikkal s hamar átszállították azoknak szellemi termékeit is. A magyar tanuló ifjúság szívesen kereste fel a német egyetemeket s különösen éppen a wittenbergit, ahol a német reformáció tűzpontja volt, A fogékony lelkű ifjúság az ottani szabad eszmékkel telítve tért vissza hazájába s lelkes szószólója lett az evangéliumi igazságoknak.

De hogy az elhintett magvak fogékony keblekre találtak, abban nagy része van annak a nagy lelki átalakulásnak, amelyen a szomorú emlékű mohácsi csata után ment át a magyarság. Ez a nagy, nemzeti csapás megrázta s magukba szállásra indította a lelkeket. Amilyen nagy bizalommal voltak eddig a katholikus egyház s annak püspökei iránt, éppen annyira elvesztették most a bennük való hitüket; mert nem tudták feltartóztatni a nemzeti szerencsétlenséget. A súlyos válságon átment lelkek ösztönszerűleg kerestek valami egyebet, amihez ragaszkodjanak. Ezt a biztos menedéket találták meg az evangéliumi hitben.

A mohácsi vész után bekövetkezett politikai változás is előnyére szolgált a reformációnak. Miután Lajos király elesett a csatában, a nemzet egy része Szapolyai Jánost választotta királynak, akit Székesfehérváron megkoronáztak. A nemzet másik része Ferdinándot választotta és koronáztatta királyá­nak. Az ellenkiralyok között dúló viszálykodásnak akkor sem lett vége, amikor Szapolyai János meghalt; mert halála után párthívei kiskorú fia, János Zsigmond javára ragaszkodtak birtokaihoz és a királyi méltósághoz. E hosszas belső viszály alatt a törökök mindjobban terjeszkedtek az országban s an­nak legszebb területeit a fővárossal, Budával együtt elfoglal­ták. E nehéz viszonyok között az ellenkirályok egyike sem akarta párthíveit vallási üldözés által magától elidegeníteni. Ha nem támogatták a reformációt; de hevesebben nem is üldözték híveit. A török pedig, ha megkapta a rendes évi adót, a vallási ügyekbe ritkán avatkozott.

Ilyen körülmények között már korán terjedni kezdettek a Luther tanai az országban. Budán a királyi családban és az egyetemi tanárok között akadtak az első szószólói és párt­fogói. Azután elsősorban az ország német-lakta területein, majd pedig az Alföldön, a Tisza vidékén, a Dunán fül egész községek csatlakoztak az új irányhoz, melynek kiválóbb apos­tolai Stöckel Lénárd, Sztárai Mihály, Ozorai Imre, Szegedi Kis István, Dévai Biró Mátyás voltak.

Erdélyben Nagyszeben vidékén még a mohácsi vész előtt elterjedt a németországi reformáció. A mohácsi vész után Brassó vidékén az ott lakó szászok között Hontér János lett ez ügynek igazi apostola, aki nemcsak az eszmét terjesztette, hanem az evangéliumi egyház szervezetét is kidolgozta. Kiváló irodalmi és szervező munkásságáért „Erdély evangélistája" címmel tisztelte meg az utókor. (M. h. 1549-ben.) Brassó város példáját követte Beszterce és a többi szász város. A vegyes lakosságú vagy tisztán magyar városok a Heltai Gáspár lelkes működésére vették fel az evangéliumi hitet, ő irt a magyar nyelvű gyülekezetek részére az istentiszteleteket szabályozó Ágendás könyvet. így fogadták el az új hitet Kolozsvár, Nagyenyed, Dés, Torda s végül a székely városok lakói. Már Tordán az 1550-ben tartott országgyűlés kimondta, hogy „kiki az Istentől neki adott hitben megmaradjon s egyik vallás a másiktól semmi ürügy alatt ne zavartassák". Ez a határozat a Luther-féle reformáció érdekében történt s így Erdélyben az ágostai hitvallású evangélikus egyház törvényes elismerését innen kell számítanunk. A tordai országgyűlés ezen határozatát ismételten megerősítette az 1557-ben szintén Tordán tartott országgyűlés. Ugyanezen évben lett Dávid Ferenc a magyar evangélikus egyház püspökévé.

Mielőtt a Luther tanai megszilárdultak volna, már a Kálvin-féle reformáció is elhatott a magyarok közé. Többen voltak, akik az első iránynak lelkes hívei voltak, de az utóbbinak feltűnésével amellé csatlakoztak. Azonban Kálmáncsehi Sánta Márton volt az első, aki a Kálvin tanait kezdette hirdetni a magyarok között. Az oltárokat és képeket a tem­plomokból eltávolította. Az úrvacsorát a Kálvin szellemében fogta fel s azt az oltár helyett az úrasztaláról szolgáltatta ki a híveknek. Még nagyobb sikert ért el Méliusz Juhász Péter debreceni püspök. Ő átlátta, hogy működését Magyarországon csak úgy kísérheti teljes siker, ha az erdélyi magyarságot is sikerül megnyernie az ügynek. Éppen azért összeköttetést ke­resett Dávid Ferenccel, a magyar lutheránus püspökkel. Sike­rült őt meggyőznie arról, hogy az úrvacsora kérdésében a Kálvin felfogása közelebb van a biblia tanításához, mint a Lutheré; mert az úrvacsorai jegyekben nincsen valósággal benne a jézus teste és vére, hanem azokat csak szellemileg veszik a hívek. Dávid Ferencnek ez az állásfoglalása új irányt adott az erdélyi reformációnak. Heves viták indultak meg a két nézet vallói között A szászok a Luther, a magyarság, élén Dávid Ferenccel, a Kálvin felfogását védelmezték. Ezért Dávid Ferenc 1559-ben lemondott püspöki méltóságáról s helyébe Alesius Dénest választották meg a magyar lutheránu­sok püspökévé. János Zsigmond, aki maga is a kálvini irány­hoz csatlakozott, 1564-ben Nagyenyedre nemzeti zsinatot hívott egybe a kérdés tisztázása céljából. A két fél kibékítése nem sikerült. Ezért megtörtént a kettészakadás. A reformátusok önálló egyházba tömörültek s püspöküknek megválasztották Dávid Ferencet. Még ugyanazon évben a tordai országgyűlés a kálvinista vallást Erdélyben törvényesen bevett vallásnak nyilvánította s annak egyházát a lutheránussal egyenlő jogok­ban részesítette. így a szászok és magyarok vallásilag két táborra oszlottat Az előbbiek megmaradtak a lutheránus egyházban, az utóbbiak a református egyházban tömörültek. Egy ideig a két egyház magyar és szász egyház néven sze­repelt, bár a református egyházban voltak szórványosan szá­szok s a lutheránus egyházban is magyar egyházközségek.

 

Dávid Ferenc 1566-tól már unitárius szellemben prédikál.