Dr. Rezi Elek

 

„Uram taníts minket imádkozni!"

 

Néhány hitelvi szempont az imádkozás gyakorlásához

 

A Lukács evangéliumának tudósítása alapján az egyik tanítvány azzal a kéréssel fordul Jézushoz, hogy „Uram, taníts minket imádkozni!" (Lk 11, 1/b). Jézus a magyarázkodás, az elmélkedés, a kioktatás helyett, a kérésre a tőle megszokott egyszerű és érthető választ azáltal adja, hogy kö­vetendő példaként elmondja a mintaimádságot, a Miatyánkot (Lk 11, 2-4; Mt 6, 9-13). Azóta örök tanítványi kérések hangzottak és hangzanak el az imádkozás minél eredményesebb gyakorlása érdekében.

Írásomnak az a célja, hogy gondolkoztassak, késztessek, buzdítsak az imádkozás gyakorlására és közösen megerősödjünk unitárius önazonos­ság-tudatunkban. Tőlem is távol áll a kioktatás szándéka, de fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy az imádság gyakorlásának, megtapasztalásá­nak, átélésének is vannak egy adott keresztény felekezeten belül kívánal­mai, szempontjai, sajátos hitelvi látásmódjai.

Mindenekelőtt tegyük fel a kérdést: mi az imádság?

Az imádság, mint a vallásos élet egyik önkifejezési formája alapve­tően fontos megnyilvánulása a vallásos embernek. Az imádságban a vallás hittartalma és életértéke tárul fel. Az imádkozás az élő vallásosságnak a fokmérője, az Istennel való kapcsolatunk fenntartásának kifejeződési for­mája. Elfogadhatjuk James Freeman Clarke amerikai teológus meglátását: „Imádkozás nélkül élni annyi, mint Isten nélkül élni. Ez viszont annyit jelentene, mint elszakítani magunkat Istentől. Természetesen lényegében véve ez lehetetlen. Mi nem szakíthatjuk el magunkat Istentől, hiszen ő ve­lünk van mindenütt és minden időben. Különösképpen pedig nem szakít­hatjuk el magunkat Isten szeretetétől. Hiszen az még akkor is áld minket, amikor mi azt a legkevésbé érdemeljük meg. Eltávozhatunk azonban Isten­től úgy, hogy elfordulunk Tőle, hogy elfeledjük és elhanyagoljuk Őt."

Imádkozásra készülve legyünk figyelemmel néhány alapvető hitelvi szempontra.

 

1. Az unitárius teológia jézusi alapon közelít az imádkozás kérdé­séhez, ugyanakkor figyelemmel van a valláslélektan és a vallásszociológia legújabb eredményeire. Jézus tanítása alapján az imádság Istennel való belső, lelki, személyes kapcsolat megélése. Jézus nemcsak szóval tanította tanítványait és követőit az imádkozás gyakorlatára, hanem mindenekelőtt személyes életpéldájával. Az Istennel való kapcsolat megteremtésének gya­korlati eszközét Jézus az imáságban találta meg.

Jézus életének egyik legkiemelkedőbb mozzanata, az elmélyülő, tiszta, őszinte lelkiismeret szerinti vallásosság kifejezése volt az imádkozás által. Az imádságot úgy fogta fel, mint a vallásos ember közvetlen, őszinte beszélgetését az Atyával. Jézus imaéletében kifejezésre juttatta az Atyával való különleges, egyedi, bensőséges kapcsolatát.

Jézusnak nemcsak a személyes imaélete, hanem tanításai is példa-mutatóak voltak az imádságról. Felhívta a figyelmet az imádság tartalmi és formai szempontjaira (Jn 4,24; Mt 6, 7-13), buzdított az őszinte imádságra, de elítélte a képmutató imádságot (Lk 18, 9-14), hangsúlyozta a kitartás, a gyakorlás, a folyamatosság fontosságát az imádkozás során (Lk 18, 1-8). Bátorította kortársait, hogy Isten meghallgatja imádságaikat, legyen teljes a bizodalmuk Istenben az imádkozás aktusában (Mt 7, 7-11; 21,22; Mk 11, 24; Lk 11, 9-10).

 

2. Hitelvi szempontból nagyon lényeges tisztázni azt a kérdést, hogy kihez imádkozunk? A kérdés megválaszolása abból a teológiai alapállásból következik, amelyet már kihangsúlyoztunk, hogy mi unitáriusok az imád­kozás esetében is Jézus tanításához igazodunk. Egyébként fontos leszögez­nünk azt, hogy az unitárius teológia számára Jézus tanítása, és nem a sze­mélye, vagy a személyéről elhangzott későbbi tanítások a fontosak.

Jézus számára az egyetlen egy Istenen kívül más Isten nem létezett, mindig az egy Istenhez imádkozott, aki számára gondviselő Atya volt. Is­tent mindig Atyának (Abba, Páter) szólította (egy kivétel van, amikor a kereszten Istennek szólítja; Mk 15, 34). Az Abba, jelentése Atya, Atyácska, arám szó; ez a családon belül az apa megszólításának sajátos kifejezése volt a gyermek részéről. Jézus azért használta ezt a familiáris töltetű kifejezést, hogy Isten iránti önátadását minél jobban kifejezésre juttassa. Imádságai általában rövidek, egy mondatosak vagy annál alig hosszabbak, ami azzal magyarázható, hogy kapcsolata Istennel folytonos volt, így nem volt szük­ség a bőbeszédűségre. Sohasem említette (nem gyakorolta), hogy őt, vagy valamilyen közbenjárót kellene imádni, vagy segítségül hívni az imádkozás alkalmával. Jézus nem imádkozott önmagához.

Nem véletlenül hangsúlyozta Dávid Ferenc sem, hogy az imádko­zás tárgya, ténye, lehetősége egyedül csak az egy Isten. A korabeli vallási, teológiai igazodások útvesztőiben ő bátran hirdette: „Semmi nincsen az egész derék Szentírásban világosabb és nyilvánvalóbb tudomány, mint az egy Istenről szóló tudomány, mely Istent mindenkor az írás a mi Urunk Jé­zus Krisztusnak szent atyjának mond lenni, ki mindeneknek teremtője... A Szentírás egy Istent mond nem hármast, egy Krisztust nem kettőst, egy hitet, egy keresztséget, és egy úrvacsoráját, semmit sem mond kettősnek lenni."

Mindezt azért emeljük ki, mert közismert, hogy az Újszövetség monoteista istenfogalmával szemben a niceai (325), konstantinápolyi (381) és kalcedoni (431) zsinatok a szentháromság dogmáját emelték hivatalosan törvényerőre. Az imádság tárgya ennek megfelelően az Atya, Fiú és Szent­lélek lett. Nem véletlen az sem, hogy amikor a keresztény egyház lassan-lassan a Krisztusról (és nem Jézus tanításairól) való egyház lett, akkor azt emelte ki, hogy a leghelyesebb dolog az, ha Istenhez Jézus segítségül hívá­sával imádkozunk, aki majd továbbítja imádságainkat.

Helyesen állapította meg E. H. Fosdick amerikai teológus, hogy a világ kétféle módon akarta Jézust megsemmisíteni: először úgy, hogy ke­resztre feszítette; másodszor úgy, hogy imádni kezdte. Jézus viszont tanít­ványainak nem azt hagyta örökségül, hogy „imádjatok engem", hanem azt, hogy „jöjjetek utánam", „kövessetek engem" (Mt 4,19/a).

Tény az, hogy a középkor elején a keresztény teológia mindinkább eltávolodik az egy Isten imádásától. Ekkor jelentkezik az a felfogás, mely szerint Istenhez a közvetítők által lehet eljutni, vagy eléje járulni. Ennek nyomán jött gyakorlatba a római katolikus és a görögkeleti egyházban Má­ria és a szentek imádása. Máriát, mint „Isten anyát" minden isteni ke­gyelem közvetítőjének fogták fel. A szenteknek rendkívüli adottságokat tulajdonítottak és feltételezték, hogy közbenjárói szerepük lehet.

A reformáció elutasította a szentek és Mária segítségül hívásáról szóló tanítást, de elméleti és gyakorlati szempontból megmaradt kriszto-centrikusnak, ami az imádkozásra nézve azt jelentette, hogy lehet, sőt kell Krisztushoz is imádkozni.

Az unitárius reformáció a Biblia alapján, Jézus tanításaira figyelve igyekezett helyreállítani Isten egységének tanát. A szentháromság dogmá­jának elutasítása azonban egy jó ideig még nem zárta ki teljesen Jézus isteni tiszteletét, s ezzel imádását.

Közismert, hogy Jézus imádásának és segítségül hívásának elutasí­tása szolgáltatott alapot Dávid Ferenc elítélésében. A kolozsvári zsinaton (1579) és dési egyezségben (1638) a világi hatalommal szövetkezett hagyo­mányos kereszténység az unitáriusokat arra kötelezte, hogy Jézust isteni tisztelettel imádják, és könyörgéseikben segítségül hívják. Ez a megkötött­ség csak fokozatosan oldódott fel, a 19. század közepétől egyre érezhetőbbé váló szabadabb és toleránsabb szellemi áramlatok jelentkezésének köszön­hetően.

Az unitáriusok napjainkban, csak az Egy Istenhez imádkoznak, mert csak egyedül ő méltó a teljes imádatra. Ez nem jelenti Jézus érdemeinek a lefokozását, ellenkezőleg, tanítása és munkássága jobb megértéséhez vezet.

 

3. Hitelvi szempontból nagyon lényeges az imádkozásra való elő­készületnek, vagy az imádkozás előfeltételeinek az ismerete. Ezek közül a következőkre szeretném irányítani a figyelmet:

a) Istenben való hit - a személyes Istenben való hit szükséges előfel­tétele minden imának. Ezért állíthatjuk, hogy „az ima személyes léleknek személyes Istenhez való fordulása" (Tayler). Jézus szerint: „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyád­hoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked" (Mt 6, 6). Számunkra Jézus tanítása alapján a személyes Istenben vetett hit az atyaság tudatában nyer konkrét tartalmat és lehetőséget (Mk 11, 22-24).

A hit fontosságát a Zsidókhoz írt levél írója is kiemelte az imádko­zásra való előkészület során: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutal­mazza azokat, akik őt keresik" (Zsid 11, 6). Igen sokatmondó a Jakab levél írójának a megállapítása: „De hittel kérje, semmit se kételkedve, mert, aki kételkedik, olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt." (Jak 1,6).

Tény az, hogy aki imádkozni akar, annak hinnie kell Istenben. Hi­szen valósággal önkísértés lenne, sőt Isten elleni sértés, ha imádsággal for­dulnánk Hozzá, és nem hinnénk, vagy bizonytalankodnánk és kételked­nénk abban, hogy imánk Istennél nem talál meghallgatásra.

Véleményem szerint napjainkban az imádság krízishelyzetei nagyon sokszor abból adódnak, hogy hitünk nem elég erős. A szekularizálódó, globalizálódó, virtualizálódó világunk embere csak saját egzisztenciális élet­helyzetéből szereti szemlélni a világot, és bátortalan a hit megélésére. Ezért időszerű az egykori tanítványi kérés: „Uram, növeld a mi hitünket".

b) Az értelem - az imádkozás előfeltételének egyik igen lényeges eleme. Az imádkozás maga tudatos cselekedet, saját elhatározásunkból, meggondoltan kezdünk imádkozni, s rendes körülmények között végig megőrizzük öntudatunkat, - végig tudjuk, hogy imádkozunk. Pál apostol is hangsúlyozta: „Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is" (lKor 14, 15). A tudatos értelem használata tulajdonképpen az imádkozás során jelentkező lelki szükségleteknek az ésszerű bemérését jelenti.

c) A tudatalattinak igen fontos szerepe van az imádkozás aktusában, mely „énünk felkeresését" (Canesi milánói valláspszichológus) jelenti, azaz képletesen szólva „munkába kell állítani summus totalisunkat", vagyis teljes „ énünket". Ez jelenti a feltárni, megérteni viselkedésünk, teljesítményünk, hitünk lelki háttereit, megismerni képességeinket, tisztázni motivációink, vágyaink, törekvéseink, érzelmeink egymáshoz való viszonyát.

Konkrétan elmondhatjuk tehát, hogy az imádkozás előfeltétele a hiteles, őszinte önismeret. Az énkép nemcsak arra vonatkozik, hogy mi­lyen vagyok valójában? hanem arra is, hogy milyen szeretnék lenni? mivé kell válnom; hogyan vélekednek rólam társaim? milyen minősítést adhat nekem Isten? A fentiek kérdések alapján a szaktudományok az énképnek három formáját körvonalazzák, amelyek lényegesek az imádkozás mélysé­geinek elérésében.

c. 1. Az aktuális (reális, valódi) énkép - szubjektív azonosság, azt mutatja meg, hogy az Én milyennek látja magát az adott pillanatban (mi­lyen vagyok valójában?). Az ember azonban nem mindig olyan, amilyen­nek tartja magát; önmagáról adott értelmezése sokszor inadekvált, mert az ember nemcsak a másik, hanem önmaga számára is rejtély lehet (Eric Fromm).

c. 2. Az ideális (eszményi, vágyott) énkép - ideális azonosság, azt je­lenti és azt fejezi ki, hogy az egyén milyennek szeretné látni magát vagy elveinek megvalósítása által milyenné kellene válnia? Az eszménykép, a modellként elfogadott személyiség „én-ideállá" válik, s rendszerint arra in­dítja az egyént, hogy olyanná váljon, mint a modell. A jézusi eszménykép így hozzásegít az imádkozás gyakorlásának eredményességéhez.

c. 3. A tulajdonított (szociális) énkép - társas azonosság, másoknak az egyénről alkotott és az egyén által megismert véleményét jelenti. A „másikat" ezáltal valósággal „tükörként" használjuk. Ez tulajdonképpen az Én számvetése önmaga és „mások" értékítélete között.

E hármas azonosság az imádkozás aktusában az őszinteséghez kell, vezessen önmagunk iránt és végső soron Isten iránt, az imádkozás kom­munikációjának mezőjében. Az énképnek hármas azonossága egyben már előfeltételként biztosítja a kompetencia-tudatot: helyénvalónak, értékesnek érzem magam. Egyben hálássá tesz Isten előtt a tőle kapott adományokért, amely viszont még befogadóképesebbé tesz újabb adományokra, végső so­ron alkalmassá tesz az imádkozás újabb és újabb gyakorlására. Vegyük ko­molyan a bátorítást: „Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok" (Jak4,8/a).

 

4. Az imádkozás célja

Az imádkozás célja tulajdonképpen az Atyával való közvetlen lelki kapcsolat megteremtése. A kapcsolat megteremtésében hit- és életfelfo­gásunk fényében tekintettel vagyunk arra, hogy imánkkal nem gyakorol­hatunk befolyást az isteni akaratra. Nem azért imádkozunk, hogy Isten a természeti és erkölcsi világ törvényeit életünkben felfüggessze, megváltoz­tassa, és értünk csodát tegyen. Az ilyen imádság egyenesen követelés Isten­nel szemben, és bizonyos vonatkozásban a mágiával határos.

Az imádkozás célját Jézus abban látta, hogy jobbak, Isten gyerme­kei lehessünk. Ebben az értelemben világos, hogy az ima célja nem arra kell irányuljon, hogy Istenben, hanem hogy bennünk idézzen elő változást. Helyesnek tartom a következő megállapítást: „Az imádság nem változtatja meg a dolgokat, de megváltoztatja az embert, és az ember megváltoztatja a dolgokat" (Lon Ray Call).

Ebben a gondolatkörben megfelelő a felhívás: „Ne imádkozz a te erődhöz képest megoldható feladatokért. Imádkozz a feladataidhoz megfele­lő erőért" (Phillip Brooke). Ilyen értelemben az imádkozás az Istennel való együttműködés egyik hatásos módja is.

Az ima tárgyánál fogva szellemi természetű kell hogy legyen. A ter­mészeti (primitív) ember imája mindig az anyagi javakért való könyörgés volt. A vallás fejlődésének magasabb fokain ez azonban az erkölcsi, lelki, szellemi javak felé mutat. Természetesen nem tagadjuk, hogy földi java­kért is lehet imádkozni. Maga Jézus is imádkozott a mindennapi kenyérért. „Ami tehát érdekel minket a mi földi életünkben, azt mind Isten elé vihet­jük imáinkban. Isten előtt semmi sem közönséges, vagy tisztátalan, és semmi sem jelentéktelen, ami az ő gyermekeinek a szívét megdobogtatja" (Clarke). Természetesen az anyagi vonatkozású kérések összhangban kell álljanak az ember lelki-szellemi-erkölcsi életirányulásával.

 

5. Befejezés helyett, egy jó tanács

Az imádkozás tartalmi gazdagságának lehetőségeire igen jó példát szolgáltatnak a zsoltárok. Kioktató befejezés helyett arra biztatnám a ked­ves olvasót, hogy lapozza fel a Zsoltárok könyvét és tanulmányozza az ott olvasható imádságok tartalmi gazdagságát.

 

Megjelent a 2009. évi Unitárius Kalendáriumban