Dr. Rezi Elek

„AZ IGEHIRDETÉS SZERELMESE”

Kovács István Sándor (1947-2007) lelkész, teológiai tanár emlékére

            2007. április 24-én hosszas betegség után, Kovács István Sándor az unitárius gyakorlati teológia tanszékének tanára visszaadta lelkét Teremtőjének.

            A „tisztesség adassék” szellemében szeretném felidézni azt az író – lelkészt, akinek életútja a gyülekezeti szolgálattól a tanári katedráig vezetett, de bárhol is szolgált a legfontosabb feladatának az evangélium hirdetését tekintette. Így vall erről önvallomásszerű beszámolójában: „Prédikáló egyház vagyunk. Lelkészi szolgálatom legfontosabb területének mindig az evangélium hirdetését tartottam. Bár teológiai hallgató koromban inkább a rendszeres teológia felé vonzódtam, és néhai professzorom, dr. Erdő János biztatására hittanból és etikából készültem doktorálni: gyakorló lelkészi tevékenységem kezdeteitől az igehirdetés szerelmese lettem (a kiemelés tőle)! Szívvel-lélekkel, hivatástudattal szegődtem szolgálatába és művelésébe, ezért „váltottam szakot” is, végül a gyakorlati tanszék doktori tanfolyamára felvételizve, majd a tanszék előadói állását megpályázva”.

            Isten gazdagon megáldotta olyan talentumokkal, melyekkel az evangéliumi üzenet átadását, a prédikálást, az igehirdetést gyülekezeti és tudományos szinten is művelni tudta.

            1947. december 15-én született Kolozsváron. Édesapja Kovács Sándor, édesanyja Kovács Ilona. Iskoláit Kolozsváron végezte, a Báthory István Líceumban érettségizett (akkor 11-es számú Iskola). Az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetbe 1967-ben iratkozott be, 1971-ben sikeresen szakvizsgázott, 1973-ban szerezte meg a rendes lelkészi oklevelet.

            Gyülekezeti szolgálatainak állomásai: Iszló, ahol kilenc hónapot szolgált, mint gyakorló segédlelkész, Bözöd és Bözödújfalú (1972-1979), Homoródújfalú (1979-1991).

            Családot 1979-ben alapított, felesége a bözödi származású Albert Erzsébet, házasságukat három gyermekkel áldotta meg az Isten, István (1979), Noémi-Ildikó (1981), Péter (1984).

            A lelkészi szolgálat, a gyülekezeti munka mellett, „az igehirdetés szerelmeseként” 1984-ben sikeresen felvételizett a Protestáns Teológiai Intézet doktori tanfolyamára, szakterülete a gyakorlati teológia, s ezen belül a homiletika volt. Doktori dolgozatát is a homiletika, a szónoklattan tárgyköréből szerette volna megírni: „A prédikáció. Tartalmi és formai követelményei” címen. Külföldi tanulmányúton szerette volna mélyíteni ismereteit. 1990 késő őszén az oxfordi Manchester College ösztöndíjasaként indul tanulmányútra Angliába. Ez a tanulmányút azonban nem sikerült. Az itthon töltött karácsonyi – újévi szünet után, 1991. január 8-án Londonba visszarepülve, egy érvénytelen vízum miatt a hatóságok nem adták meg a belépési engedélyt, és kénytelen volt hazautazni. Csak az 1994/95. tanulmányi évben sikerül a Chicago-i Meadville/Lombard unitárius teológiai főiskolán folytatni tanulmányait, ahol önéletírása alapján „főként szónoklástani és gyülekezetépítési – szervezési kérdésekkel” foglalkozott. Doktori dolgozatát sajnos nem sikerült megírnia, habár a doktori tanfolyam vizsgakötelezettségeink részben eleget tett.

            Az 1991 őszén megkezdett teológiai tanári munkája nem volt zavarmentes. Az Egyházi Képviselő Tanács szorgalmazta doktori dolgozatának a megírását és záros határidőnek 2000. június végét jelölte meg. A dolgozatát nem készítette el, ezért az Egyházi Képviselő Tanács 2000. szeptember 28-i ülésén „megvonta bizalmát” és kérte a Teológiát, hogy bontsa fel munkaszerződését. Ezzel az intézkedéssel nem oldódott meg az unitárius gyakorlati tanszék sorsa, mert óraadó tanárokkal igyekezett az egyház betölteni az állást. Közben Kovács Istvánt az egyház kinevezte szerkesztőnek, akinek fő munkaterülete az egyházi kiadványok szerkesztése lett. A gyakorlati tanszéken a felemás helyzet tarthatatlanná vált, és a tanári állás végleges betöltése hamarosan napirendre került. A meghirdetett pályázatra ismét jelentkezik, és az EKT-ban zajló viharos véleménykülönbségek után, 2002. őszétől újra elfoglalhatja tanári állását, amelyet haláláig, pontosabban súlyosbodó betegségéig (2007. február) töltött be.

            Kovács István Sándor tanárként önálló egyetemi jegyzeteket írt a pojmenika, a homiletika, a katekétika, a liturgika köréből, de fő érdeklődési területe mindvégig a szónoklattan maradt. Nem véletlen, hogy a homiletika (szónoklattan) jegyzetének a kidolgozására fordított a legnagyobb figyelmet.

            A homiletika jegyzete mottójául Ravasz László egyik megállapítását választotta: „A lelkipásztori eszmény -az igazi prédikátor- … Egész élete prédikációra való készülés és prédikálás”. A bevezetőben kritikai hangvétellel állapítja meg: „Manapság siralmas a prédikálások színvonala. Kevés jó szónok, nagy prédikátor akad. Sok lelkész egyáltalán nem hisz abban, hogy a prédikálás az evangélium hirdetésének és az élet megváltoztatásának hatásos eszköze lehet. A prédikációcskák korát éljük, ezek pedig csak törpe keresztényeket nevelnek”. Úgy véli, hogy az igazi prédikálás hidat ver a Biblia világa és a mai világ között tátongó szakadék fölé, s egyszerre gyökerezik mindkettőben, de elengedhetetlen fontosságúnak tartja azt, hogy a prédikátornak át is kell élnie az általa hirdetett üzenetet.

            Érdemes betekintenünk a jegyzete szerkezeti világába. Az első fejezetben a prédikálás történeti áttekintését nyújtja Jézustól a XX. századig. A második fejezetben a „Modern ellenvetések – és válaszok” cím alatt arra keres választ, hogy van-e mondanivalója, üzenete a keresztény egyháznak a ma embere számára? Melyek azok az akadályok amelyek az evangéliumi üzenet átadásának – átvételének útjában állnak? A prédikálás teológiai alapiról a harmadik fejezetben szól részletesen. A negyedik és ötödik fejezetekben a prédikátor személyéről, felkészültségéről, a prédikálás hídépítő szerepéről ad tájékoztatást. A prédikálásra való felkészüléssel foglalkozik a hatodik fejezetben. Megemlíti, hogy a felkészülésnek lényegében hat nélkülözhetetlen lépése van, „s ezt a legtöbb nagy prédikátor így, vagy úgy, de mindenképpen betartja”:

A bibliai szövegrész kiválasztása

Elmélkedjünk felette! (Szenteljünk időt a textusnak!)

Válasszuk ki a fő gondolatot! (Fogalmazzuk meg a célt!)

Anyaggyűjtés és az anyag elrendezése a fő gondolat körül

A bevezetés és a befejezés kidolgozása és hozzáillesztése

Írjuk le a beszédet, vagy ne? Tanuljuk meg kívülről, vagy ne?

Az említett „lépéseket” alaposan kibontja. Különösen elmélyül a textus fajták részletezésében, majd a textusszerűség kérdésével foglalkozik, és leszögezi „a bibliai textusnak egy keresztény egyházi beszéddé való kibővítése adja meg a beszéd textusszerűségét. Választott textusunk adja tehát a prédikáció témáját, ezt a textust, illetve témát egyházi beszéddé kibővítve: beszédünk textusszerűségét biztosítjuk”.

A hetedik és a nyolcadik fejezet a prédikálás eredményességét körvonalazza, de a gyülekezeti bibliaóra kérdéskörét is ide kapcsolja.

            Kovács István homiletikai munkásságának bizonyságai a Keresztény Magvetőben közölt 60 beszéde, és a fennmaradt – rendezésre váró- kéziratos beszédei. Eszményképei Balázs Ferenc, Gellérd Imre, Ravasz László, Charles H. Spurgeon. Beszédeinek stílusa egyszerű, közvetlen, világos, fordulatos; az illusztrációkat ügyesen alkalmazta, a textus kifejtése könnyed, érthető, a mondanivaló az emberhez, az élethez, a lélekhez szólt, fogalmazása gördülékeny. Szívesen használja a költői képeket. Beszédei azt igazolják, hogy szerzőjük mélyen hitt a tiszta szó és írás erejében, a prédikáció igazi eredményességében. Beszédeinek értékelését majd elvégzi az útókor, de meggyőződésem, hogy azok még sokáig hangzani fognak a szószékek magasságából és üzenetükkel tartalmasabbá tesznek emberi életeket.

            Az anyanyelv művelésére –beszéd és írás- különös gondot fordított és tanítványaitól és szigorúan megkövetelte ezt. A „Szólj egy szót…” című beszédében külön foglalkozik ezzel az mindig időszerű témával, éles hangnemmel kel az anyanyelv védelmére: „Édes anyanyelvünk szóhasználatában is megnyilvánul a divat hatása … A szavak divatjának jelenségével talán csak az íróknak és a hivatásos nyelvészeknek kellene foglalkozniuk, ha a divat jelenségei mögött nem lenne, nem húzódna meg mindig egy nagyon is figyelemreméltó magatartás és gondolkodásmód. Mert szavaink sok mindent elárulnak rólunk. Többet mint gondolnánk. Tükrözik a mögöttük meghúzódó embert, annak érzés- és gondolatvilágát”(KerMagv 86 (1980) 69).

            Kovács István az illemtudó, az udvarias, a közlékeny, a társalgó, a barátságos, a jó humorú ember jellemvonásait hordozta.

            „Élete házát” gyakran megtépázta az élet vihara, s gyakran állt tanácstalanul, némán, a sok-sok miért és hogyan kérdéseivel? Küszködve egyre súlyosbodó betegségével is, mégis megmaradt – Dsida Jenő gondolatával- „felelős írástudónak”.

            Egyház- és népszolgálatára tekintve, hadd szólaltassuk meg őt, aki 2003. február 23-án kelt beszámolója epilógusában így vallott: „Néztem a Duna-tévé adását a közelmúltban. A faluromboló diktatúra utolsó éveiben víz alá süllyesztett Bözödújfalú történelmének felvillantott képei között megrendítő a mesterségesen létrehozott tó vízéből kiemelkedő templomok látványa. Látható a megrokkant, kicsiny unitárius imaház vízből kiemelkedő tornya is, amit szolgálatom ideje alatt emeltünk… Önkéntelenül Mécs László gyönyörű verse jutott eszembe, az „Itt voltam 1927” című. Úgy hiszem, én sem mondhatok mást. A hivatásomat éltem, nem az életemet. Itt voltam”.

            Itt volt! A miénk volt! Köszönjük Istennek!

            Temetése 2007. április 27-én, pénteken volt a kolozsvári Házsongárdi temetőben. A gyászbeszédet Csete Árpád homoródalmási lelkész mondta. Búcsúztatták, dr. Rezi Elek főjegyző, rektor, az Erdélyi Unitárius Egyház és a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet, Józsa Lajos tordai lelkész, a tanítványok, Ilkei Árpád homoródújfalvi lelkész, Homoródújfalu híveinek nevében.

            Requiescat in pace!